Most volt nyolcvan, befejezte

Tizenöt évig a volt a Madách Színház tagja, utána az Arizona, a Radnóti Miklós, majd a Katona József Színház társulatában játszott. 2016-tól már szabadúszóként lépett színpadra. A Centrál Színházban A velencei kalmár Shylockjaként írt hibátlan szakdolgozatot az emberi megalázottságról, a Pesti Magyar Színházban a világ legzsugoribb emberéről rajzolt nagy erejű portrét A fösvényben. És most befejezte. Tussal, a kivénhedt színházi macskával.

Ilyen erős az elhatározása?

Igen. Most voltam nyolcvan. Több okból nem akarom folytatni. Először is amiatt nem, ami most zajlik a színházak környékén. Azzal már nem tudok mit kezdeni. Nem is érdekel. Nem vagyok csereszabatos. Nem tudok beilleszkedni. Azonkívül méreg is van bennem amiatt, ahogy a Katona József Színház az utolsó öt-hét évben bánt velem. Az végképp elvette a kedvem a színháztól. Ideje a hallgatásnak, ideje a szólásnak, mondja a Biblia. Én ezt megfordítom. Ideje a szólásnak, ideje a hallgatásnak. Nálam most elkövetkezett a hallgatás ideje. Ha lesz egy-két apró filmszerep… egyébként most is lesz valami, csak még nem akarok beszélni róla. De a színházcsinálásba már nem akarok belefeszülni. Nem akarok magam alatt teljesíteni. A lehetőségeim alatt igen.

Keserűségre aligha van oka, hiszen a drámairodalom jelentős figuráit játszotta el. Woyzecket, Tigris Brownt, Arthuro Uit, Szókratészt, Csicsikovot, Claudiust, Doolittle-t, Estragont, Malvoliót, Edmund Keant, Volponét, Tevjét, Égeont és még sok más szerepet. Mindent összevetve elmondhatjuk: kijátszotta magát a pályán.

Az is lehet, hogy kijátszottam magam a pályáról.

Szellemesen hangzik, de ne adja Isten! Tényleg hatalmas szerepek özönét formálta meg.

Igen. Meg az ember, ugye, sokat nem emlegeti, mert nem néz ki jól, de hála Istennek az elismerések is megvannak. Kossuth-díjas vagyok, örökös tagja a Halhatatlanok Társulatának, a Nemzet Színésze, Paloznak díszpolgára… minden vagyok.

És most hozott egy végleges döntést.

Túl vagyok rajta. A gombóc persze a Macskákban is ott volt a torkomban. Köszönöm a közönségnek, hogy nagy tapssal jutalmazott, értékelte, amit csináltam. 1983-ban mutattuk be a darabot, én háromszáztizenháromszor léptem színpadra a darabban, és most, a jubileumi előadáson. Soha semmilyen lehetőségnél nem éreztem, hogy ebből később mi lesz. Képzeljünk el egy hegymászót, aki előtt ott tornyosul egy hihetetlenül magas fal, ráadásul függőleges. Mindegyik szerepem ilyen volt. Igazából csak akkor érezhettem magam a csúcson, még ha átmenetileg is, ha már fent voltam, és elfogyasztottam az előre becsomagolt tízóraimat. De útban felfelé annyi mindent kell legyőzni! Olyat most sem érzek, hogy ez volt életem nagy eseménye, a Macskák. Sok apró pillanatra emlékszem, ami a testemnek-lelkemnek jólesett. Nem kell ahhoz hatalmas feladat, hogy az ember jó legyen.

Mégis mit élvezett jobban Webber világhírű musicaljében? A zenét vagy a koreográfiát?

A következő történt. Keményen próbáltuk a mozgást. Összegörnyedtem kvázi cica módra, mint az afrikai dob, megszólalt a zenében a ratatatam-tatatatam, és karmoló kézmozdulatokkal loholtam egy teljesen idegen táncos feneke után. Negyven centire voltam tőle. Furcsa helyzet, mondhatom. Hova kerültem, mit csinálok? – néztem elképedve. Seregi László, a darab zseniális koreográfusa észrevette. Azt mondta az ő ellenállhatatlan modorával: „Látom, defenzívában vagy. Menj hátra kicsit.” És megint ott volt a hegy, amelyet meg kellett másznom. Annyira belefeledkeztem a helyzetbe, hogy a végén bent ragadtam a karban, és amíg nem kellett készülni a színházi macskára, ott maradtam. Nem kellett volna, de ott találtam magamat, és ugyanazt csináltam, mint a többiek. Jó volt. Abban is megtaláltam az örömömet.

A 2000. előadáson már Grizabella dalát, a Holdfényt énekelhetné. Férfi még úgysem játszotta ezt a szerepet.

Ha lesz még hangom! Most is van egy furcsa zöngéje. Nincs igazán rendben. Tegnap voltam kontrollon. De azt mondtam, ezzel tartozom a Madách Színháznak. Nagyon sokan léptünk színpadra az egykori szereplők közül. Megnéztem a régi felvételt, csaknem negyven év távlatából kellett visszatekinteni magamra… elárulom, mi volt az örömöm benne. Hogy tudtam rajta javítani. Pedig ez akkor reveláció volt. Bizonyos dolgot most mégis máshogy csináltam. Dolgoztam rajta. Csiszoltam az alakításon. A lényeg nem változott, de voltak finomságok. A 313 viszont eléggé baljós szám. Ha középről nézem, jobbra is, balra is 13.

Babonás?

Csak a fekete macska állít meg.

Milyen szerencse, hogy Tus, a színházi macska nem fekete.

Ez eszembe sem jutott. De most nem a jelmezemben énekeltem, hanem talpig feketében. Na hiszen! Lesz min töprengenem éjszaka, álmomban.

Most akkor mi lesz? Az unokái kapnak főszerepet az életében?

Hála Istennek van négy. Azért harcolok, hogy minél több időt tölthessek velük. A szüleik dolgoznak, keveset vannak velük. Most jövök én. Szeretnek. Szórakoztatóak. Játszani tudok nekik, és milyen jólesik! Ami nem a színpadra megy, az megy rájuk. Nagyon nagy szórakozás ez nekem. Remek dolgokat tudok játszani velük.

A vadászat is visszatér a mindennapjaiba?

Azzal meg úgy vagyok, hogy az idő múlásával egyre jobban tisztelek minden élőlényt. Irodalmiaskodásnak tűnhet, hogy ezt mondom, de inkább csak a feltételezett izgalomért megyek. Valami roppan, valami nesz van. Órákig képes vagyok ülni a magaslesen, hogy lássam, halljam, mi csobban, mi lehet, mi jöhet, mi moccan, szisszen, zörren. Közben nem is könnyű felmenni a magaslesre, de az még hagyján! Lejönni sem könnyebb.

Milyen vadat ejtett mostanság? Nyulat, fácánt?

Legutóbb, bár az sem most volt, amikor birtokba vettem egy vadat, az egy kancsi volt.

Vadkan?

Futtában sikerült leterítenem. Nem szívesen mondom, de elég nagy távolságból sikerült pontosan megcélozni.

Afrikába is elutazott, hogy közelről lássa az ottani vadállományt.

Zimbabwében voltam, egy folyó partján táboroztunk. De nem volt olyan vastag a pénztárcám, hogy megengedhettem volna magamnak valami nagyvadat. Varacskos disznót igen. És láttam gyönyörű gazellákat.

Megesett, hogy ott állt a vad, és képtelen volt meghúzni a ravaszt?

Tolna megyében történt. Szarvas volt. Hajnali zsákmány lett volna. Pontosan megmondták, hova menjek, ott biztosan megjelenik. Kelt fel a nap, megjelent egy bika, mellette egy tehén és egy ünő. Na, hát ezek hárman! Olyan volt az egész, mint egy állati szentkép. Fogok én beledurrantani egy ilyen szép családba? Dehogy teszek én ilyenkor bármit is! Élveztem a látványt.

Zimbabwe, szavanna, napnyugta… az is festői látvány lehetett.

Arra azért felhívták a figyelmemet, hogy ne olyan vadászruhát vegyek fel, ami hasonlít a katonai uniformisra, mert elég zaklatott vidék az. Magából az országból sokat nem láttam. Amit viszont a mai napig nem tudok megfejteni, az óriási hatással volt rám. Mitől olyan hatalmas ott a Nap? Mert sokkal, de sokkal nagyobb, mint nálunk. De mitől? Attól, hogy közel az egyenlítő? Hogy merészel ilyen fenséges lenni? A táj varázsa is elképesztő. Jeruzsálemben is valami hasonlót éltem meg. Még ki sem értünk a repülőtérről, máris éreztük, hogy itt valami van a levegőben. Valami különös, ami nagyon erősen megérinti az embert. A Szentföld! Afrikában pedig a Nap. Ott a naplemente színei is mások. Lenyűgöző a természet ünnepélyessége. Erősebb, mint nálunk. Van egyébként itt is hasonló táj. Felmegyek a Bükkbe, a cserjés-bokros része ugyanolyan köves, szikár, csapadéktalan, mint Zimbabwében. De ott más az ég, más a légkör, talán még a levegő összetétele is.

Nagy utazónak tartja magát?

Sokfelé jártam a világban. Amennyit lehet, utaztam. Egyesült Államok, Dél-Amerika, Afrika megvolt. Ausztráliában nem jártam és a két sarkon. Ausztráliába is mehettem volna, meghívtak az ottani magyarok, de olyan nyeglén beszéltek velem, hogy végül nem mentem. Mindegy, hogy mit mond, a nézők nagy része úgyis a játékautomatákkal foglalja el magát! Mi? Akkor ne hívjanak meg! Bozóttűz Magyarországon is van, kengurukat meg láthatok az állatkertben. Legutóbb Izlandon voltam. Fenséges hely. Alig van múzeum. Olyan, mintha a Jurassic Parkban járna az ember. Mindenütt tűzhányók által kidobált kövek. Nem kell feltétlenül képtárba menni, hogy megérintsen a csoda. Arról nem is beszélve, hogy ott álltam azon a kis hídon, ahol az amerikai kontinentális alapzat összeér az európaival. Azért van ott annyi gejzír meg gleccser. Szimpatikus számomra az is, hogy az izlandi parlament az első emelet 3-ban székel, és csak tizenvalahány tagja van. Aztán a fürdő! A Kék lagúna Izland délnyugati csücskében, egy sivár lávamező közepén. Szabadtéri gyógyfürdő, mélyről feltörő, 38 fokos vízzel. Iszappal kentük be magunkat, és egymáson röhögtünk feketék, sárgák, fehérek. Be volt fedve az arcunk, és egyformák voltunk. Boldog-boldogtalan ezen nevetett a vízben. Emelkedett, szép dolog volt. Magunkra kentük az iszapot, amelyet másutt méregdrágán árulnak a szaküzletekben.

Csak a Macskák és az orvosi kontroll miatt jött fel a balatoni házából, Paloznakról, mondta. Holnap már megy is vissza?

Másfél éve Paloznakon vagyok. Félek a járványtól. Nem szeretném elkapni a vírust. Elhúzódtam mindenhonnan. Ez is közrejátszik abban, hogy könnyebben hagytam ott a színházat. Nem akarok megbetegedni. Leányunokáim vannak. Táncolni szeretnék még velük a füredi Anna-bálon. Pár lépést ejtek még, ha felnőnek. A telet is lent fogom tölteni a Balatonnál. Bolondja vagyok a fényeknek. Legyen az fehér vagy színes, napkelte vagy napnyugta. Hamarabb kelek, mint a Nap, hogy lássam, mit művel az égen. Elképesztő színorgiában gyönyörködhetek időnként.

Csak a színpadi fényeket zárta ki az életéből.

Csak azt, igen. Amióta színész vagyok, mindig több száz ember ült előttem. Velük éltem és belőlük. A közönségből. Akármilyen hálátlanul hangzik is tőlem, már jólesik, hogy senki nincs előttem. Csak a nagy távolság, a fények és a Balaton.

A reflektorfényt azért ne kerülje el!

Jól van. Ha hiányozni fog, egyet beállítok magamnak.

A szerző a Vasárnap munkatársa