„Mocsár Zsófia emlékzuhany”

A szerző mediális események során beszélt szokatlan nyíltsággal a kötet létrejöttének szomorú apropójáról: kedvese, a nála jó néhány évvel fiatalabb képzőművész, Mocsár Zsófia letaglózó haláláról. Az olvasónak különösen nehéz szabadulnia a referencia kínzó jelenlététől, még akkor is, ha – mint jómagam – csak utólag nézett utána a jelzett körülményeknek.

A könyv alapdilemmáját leginkább a Peer Krisztián nevű versbeszélő (és a mediális térben Peer Krisztián szerző) kijelentése foglalja össze Az özvegy szól című versből: „Versek, amiknek nem lett volna szabad megszületniük.” Pontosabban, a kedves halálakor „Kész volt egy könyv fele”. A kötet versei így értelemszerűen tagolódnak két ciklusra: a tragédia „előttiekre” és „utániakra”, ezek váltakozása adja a szöveg ritmusát, egy előrehaladó olvasás számára. Ugyanakkor a könyv felkínál egy olyan olvasatot is, amely élesebben választja el egymástól a versek két csoportját. A kötet végén két tartalomjegyzéket olvashatunk, egyet az előttieknek, egyet az utániaknak, mintha nem is két ciklusról, hanem inkább két különálló könyvről lenne szó. Ezt a struktúrát megtámogatja egy remek könyvészeti megoldás is: az „után” verseit csak akkor tudjuk olvasni, ha felvágjuk a megfelelő oldalakat, mintegy fizikai beavatkozást, erőszakot téve a papíron. Ez az erőfeszítés az ára, hogy belépjünk a halálversek, illetve a gyász intim terébe.

Csakhogy ezért a belépőért sokkal másabbat nem kapunk. Kétségkívül van modalitásbeli eltérés, személyesebbek és a súlyos tárgyhoz mérten intimebbek ezek a versek, s az oldalak felvágásának gesztusával a kötet fel is erősíti az olvasó voyeurisztikus kíváncsiságát.

Ami lényegesebb: a beszélő már a párkapcsolat ideje alatt írt verseket is áttraumatizálja. A kedvese volt az, aki, banálisan fogalmazva, kihúzta Peert egy mély emberi és alkotói válságból, és a restartolt költészet lehetőséget adhatott volna az életnarratíva elemző faggatásának, az elidegenedett előtörténet beillesztésének valami sajátba. Ennek felvetéséről beszél rögtön az első vers az apáról szólva: „Én is a legjobb úton járok, / hogy emlékek nélkül / pusztuljak el, mint ő”. A két ciklus tehát megkettőzi a traumát, s az egymásra tükröztetés által fel is erősödik a hatás (tüköralakzatokra és -struktúrákra számos példát hozhatnánk a kötetből).

A végletekig reflektált versbeszéd magabiztos kezelése a záloga annak, hogy az alkotó nem esik a giccs csapdájába, miközben dísztelen közléseket tesz felforgató eseményekről, s végső soron a továbbélés banalitásáról.

Peer Krisztián: 42.

Jelenkor Kiadó, 2107. 76 oldal.

Értékelés: 7/10

Vida Gergely