Mit olvas? Molnár Miriam

Önkritikával kezdem: amikor először hallottam Chimamanda Ngozi Adichie Americanah című könyvéről, úgy gondoltam, nem nekem való. Az utóbbi években csak ritkán fordul már elő, hogy egy regény olyan irodalmi élményt nyújt, hogy ne érezném elpocsékoltnak a rá szánt értékes időt. Kivételek persze vannak. Ann Patchett vagy Elizabeth Gilbert legutóbbi regényeit örömmel olvastam, és ajánlottam másoknak is.Az Americanah megjelenése utáni pozitív kritikák ellenére, évekkel később, idén döntöttem úgy, hogy itt az ideje közelebbről is szemügyre venni ezt a szöveget, egyrészt mert bekerült polgármesteri hivatalunk egy olvasásra buzdító kampánya öt könyve közé, és mert Chima­manda Ngozi Adichie fel-fel bukkant rádióműsorokban vicces és provokálóan igazmondó stílusával. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"272363","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"282"}}]] Egy márciusi csütörtök este kézbe vettem, és amíg be nem fejeztem, csak akkor tettem le, ha tényleg nem volt más választásom. A könyv érzelmi-szerelmi vonala kicsit csiszolatlan. Nem egészen hiteles számomra, hogy hősünk, egy fiatal hölgy, aki Nigériából indul el az USA-ba, hosszú megpróbáltatások árán megszerzett státuszát, jól fizető munkáját, szerető barátját, saját lakását stb. egyszer csak – különösebb ok nélkül – elcserélné, egy bizonytalan nigériai magányos életre. De nem ez a könyv lényege. Mint ahogy néha a fokhagyma miatt esszük a lángost, ez a regény a humora, sajátos kétnyelvűsége, briliáns megfigyelései miatt lett közkedvelt. Sokat tanultam belőle, sokat nevettem rajta, és sokat gondolkodtam általa. Ennél jobb időtöltés nem is kell.