Mit olvas Miklósi Péter?

Az új interjúkötetek lapozgatása közben, kakukktojásként, újraolvastam Koncsol László: Vallató című önfaggatóját, amelyben jeles irodalmárunk évtizedeken át formálódott gondolatvilága, változatos életműve, életének sorsfordulói – a könyv 268 oldalán szereplő interjúk és cikkek révén – lényegében szlovákiai magyar értelmezést kaptak. Ez a 2002-ben megjelent kötet ugyanis távolról sem csak az igazságkereső Koncsol Lászlóról szól, hanem íróasztalának határán túl rólunk is, akik 1945 után és a rendszerváltás előtt, de azóta is itt éljük nappalainkat és éjjeleinket. A szerző nevével jegyzett szövegek, illetve a vele készült interjúkban adott válaszai az olvasó gondolatfűzésének is szabad utat engednek, a Vallató ezért sorskérdéseinket érintő Koncsol-jelenség. Újabb könyveim közül különös kedvvel olvasgatom Rónai Egon négy kötetben megjelent közérzeti társalgásait. Rónai ugyanis azon beszélgetők egyike, aki egyszer keményen, másszor együttérzőn, de nyugodtan megkérdezi azt is, amit más nemigen szokott. Eközben szó esik szakmáról, magánéletről, hűségről, a politika és a politikusok ármánykodásairól. Kérdéseivel úgy foglal állást, hogy semleges szereplő marad, beszélgetőtársának arcéle pedig egyre határozottabb kontúrokban tűnik föl az olvasó előtt – ezzel bizonyítva, hogy tartalmat keresve csak így érdemes beszélgetni. Mostanában külön örömmel és érdeklődéssel forgatom, hetente többször is, Jozef Tancer tavaly megjelent Rozviazané jazyky (Beszédes nyelvek) című vaskos kötetét, amelyben azt kutatja, a múltban hogyan beszélt szülővárosom, a régi Pozsony lakossága. Nos, az 1916 és 1933 között született őslakos interjúalanyok vallomásaiból kiderül: hogy németül vagy magyarul, az bizony ganz egal, azaz édesmindegy volt; míg a szlovák szó, akkoriban sokkalta ritkában forgott közszájon. Ez pedig arra utal, hogy Pressburg–Pozsony–Bratislava „hagyományos” háromnyelvűsége inkább csak mítosz, mintsem természetes valóság volt. A könyvbe foglalt húsz interjút (például Mayer Judittal, Schlosser Veronikával, Otto Sobekkal, Erika Blumgrunddal) és a szerző kiegészítő fejezeteit olvasva, a múlt századi Pozsony első harmada mindennapjainak objektív valósága sejlik föl. És egyebek mellett akár még arra is fény derül, hogy kik voltak a már-már érthetetlennek tűnő „német” dialektusban beszélő, úgynevezett kraxlhuberek... A kötet konklúziója pedig az, hogy térségünkben a közép-európaiság gondolatának és az européerség tudatának feltámadásához nem az itt élők mélynemzeti és populista megosztásán keresztül vezet az út.