MISLAY EDIT

Nem kitörő örömmel, több okból is. Egyrészt nem számítottam rá, hogy az Új Szó Könyvjelző mellékletében megjelent kritika után díjazni fogják a kötetet. Másrészt kissé ízléstelennek tartom, hogy az elmarasztaló kritikát írt irodalomtörténész kénytelen gratulálni a díjkiosztón, és valami jót is mondani a szerzőjéről. Béla von Goffa lehet, hogy nem is vette volna át a díjat. A másik csalódásom a fődíjjal kapcsolatos.

Miért?

Úgy gondoltam, ha már tavaly nem, legalább idén járhatott volna Madách-díj egy szépirodalmi alkotásért. Bárczi Zsófia könyve megérdemelte volna ezt a kitüntetést. Nem mintha Polgár Anikó kötete nem érdemelte volna meg. Úgy vélem azonban, a tanulmányköteteket külön kategóriában kellene megmérettetni. Nekem úgy tűnik, mintha a hazai magyar költészet és próza egy ideje a másodhegedűs szerepét töltené be az irodalmunkban. Ez olyan, mint a zenében a zeneszerzők és a zenetudósok megítélése. Az utóbbiak elméleteket konstruálnak, egy bizonyos metanyelv alapján alkotnak véleményt a kompozícióról, míg a szerzők dolga az alkotás. Colin Masson zenekritikust például helytelen lenne egy kalap alá venni Pierre Boulez zeneszerzővel. Csak reménykedni tudok, hogy jövőre már szépirodalmi műé lesz a fődíj. Úgy érzem, a 2004-es év áttörést hoz, több tehetséges költő és prózaíró jelentkezik. Egyébként nagyobb nyilvánosságot érdemelnének a díjak odaítélésének kulisszatitkai is, ha vannak ilyenek. Kitől kérdezzem meg, mi játszott szerepet abban, hogy díjazott lettem? Talán az, hogy a Borkopf-világnak nagy kisugárzása van, és a holdudvarában lenni sikernek számít?

Számodra a Szivarfüstben megszületése előtt mit jelentett Talamon Alfonz könyve, a Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából?

Nem is a könyv jelentett sokat, inkább az a barátság, illetve az a miliő, amelyet Talamon megalkotott. Őszintén szólva én a torzóban maradt kötetet végig sem olvastam, mert nem akartam, hogy túlságosan a hatása alá kerüljek. Viszont azok a figurák, amelyek ott megjelentek, hús-vér emberek, akiket ugyanúgy ismertem és ismerek, mint ő, és én is megpróbáltam őket regényhősökké tenni. Nem az volt a célom, hogy ugyanazt a prózavilágot, jellemzést adjam, ami Borkopfnak sikerült. Ezek a figurák annyira karizmatikusak voltak az egyetemi életben, hogy úgy éreztem, párhuzamba lehetne hozni őket nála és nálam. Nem volt célom, hogy megfeleljek valamiféle korízlésnek vagy a kritikusoknak. Egyszerűen játszani akartam. Játszani a hősökkel, a szereppel, hogy regényhősként is írhatok, és a játékon túl egyfajta menekülés volt ez számomra a múltba, a régi szép időkbe.

Miért érezted úgy, hogy menekülnöd kell?

Mert ezek a „hősök” már nincsenek körülöttem. Mindenkinek megvan a maga családja, a munkája, hobbija, és nincs alkalmam velük találkozni. Volt egy olyan világ – azt hiszem, ezt az egyetemi légkör adta –, amely bennünket összehozott, és ez egy olyan világ, amelyet egy fényképésznek esetleg érdemes lencsevégre kapni, egy festőnek hangulatként megfesteni, egy írónak pedig egyfajta korhangulatként rögzíteni.

Béla von Goffa minek a hatására lépett elő regényhősből regényíróvá?

A Borkopf-kötet utószavában Grendel arról ír, hogy hallgatnak a legendás hősök, vajon lesz-e valaki közülük, aki majd meg fog tudni szólalni. Eléggé szkeptikusan írt erről, hogy ezzel mintha befejezetlenné vált volna egy történet, a hősök, akiket Borkopf megszólított, hallgatni fognak, nem lesz közöttük egy sem, aki előlép abból a közegből. Akkor kezdett munkálni bennem Béla von Goffaként ez a regény, amikor ezeket a sorokat olvastam.

Miért állt hozzátok olyan közel a Monarchia kora? Mi az, ami egy fiatal embert „megfog” benne?

Nem vagyok történész, de anynyit azért tudok, hogy azok tényleg olyan idők voltak, amikor az embereknek a kötelességeiken kívül jutott idejük a szórakozásra, kávéházakba jártak, egyfajta „úri” világot teremtettek. Amikor mi még a kommunizmus diszkrét bájában éltünk, annak a világnak, amelyet mi ugyan nem, de a nagyapáink megéltek, valamiféle nosztalgikus színe volt. Mintha ez lenne az a hely és idő, ahol és amikor nagyon jól éreznénk magunkat. Erről mi nem beszéltünk, de amikor együtt megnéztünk egy olyan dokumentumfilmet, amely a Monarchiáról szólt, bizony nagyot dobbant a szívünk, hogy milyen jó lett volna ott lenni az első autók megjelenésénél, az első mozifilm vetítésénél, kávéházak megnyitásánál, az akkori újságírók asztalánál, szerkesztőségekben.

De az emberek ma is eljárnak kávéházba, koncertekre...

Lehet, hogy azért gondolom így, mert ezt én nem így élem meg; a munkahelyem egy kisvárosban, faluban élem az életem. Ha meg is van ez a világ, a közeg már nem ugyanaz. Úgy érzem, hiányzik az a társaság, amely tényleg önfeledten el tud beszélgetni, és nem a napi politikai helyzetről meg a gondokról, hanem egy kicsit elrugaszkodva a valóságtól.

Jelenleg min dolgozol?

Naplót írok. Más terveim voltak ugyan, egy könnyedebb lélegzetvételű, szenvedélyes szerelemről szóló regényt akartam írni, de januárban meghalt édesapám. Akkor kezdtem el írni a naplót, amikor megtudtam, hogy gyógyíthatatlan beteg. Egyfajta gyógyterápia ez számomra. Ez a napló újra csak menekülés a múltba, és egyfajta látlelete az apa–fiú viszonynak.

Komoly feladatot vállaltál a közelmúltban, a Lévai Egyházi Gimnázium igazgatói posztját.

Sokat gondolkoztam, mitévő legyek, aztán mégis elvállaltam. Hogy miért? Mert nem tetszett, hogy ha már egyszer egy iskolát megalapítottak, a megszüntetését fontolgatják. És épp egy olyan helyen, ahol kevesen és diaszpórában élnek a magyarok. Úgy érzem, fontos, hogy ez az iskola megmaradjon az itteni magyarság számára.

Marad majd így időd az írásra?

Szeretném, ha maradna. Ahogy E. T. A. Hoffmann Az arany virágcserép című novellájában Lindhorst levéltárosnak is maradt rá ideje: napközben végezte a hivatalos teendőit, és amikor este hazament, élte és szőtte az ő különös álomvilágát.