„Mintha furcsán szétrezgene”

Zeneszerzőként elsősorban operáiért (Turandot, Arlecchino, Doktor Faustus) tartják ma számon, tudósként egy új zeneesztétika szinte látnoki vázlatát dolgozta ki. Zenéje esztétizáló alapkarakterű: ám ebbe a mérhetetlen mesterségbeli tudást önmagába foglaló eltökéltségbe finom irónia játszik bele, mely a romantika zenei nyelvének kifigurázására irányul. A Naxos Kiadó Busoni-sorozatának legújabb darabja két hegedűszonátát és egy zenei miniatűrökből építkező kiskompozíciót tartalmaz.

Az első hegedűszonáta szigorúan klasszicista szerkezetűnek látszik: két allegro tétel közé egy molto sostenuto kerül. Az első tétel gyakorlatilag, ahogy a szabályok megkívánják, témamegjelölés, mely egyszersmind a kifejtés ígéretét is magában hordozza: a hegedű- és a zongoraszólam egymást át-átszőve hozza létre a vezérgondolat strukturáló elemeit, hogy aztán részint kibontakozhasson maga a hangtest, részint hierarchikus viszony rajzolódhasson ki a két hangszer mondanivalójának jelentősége között. Az alkotás valóban kissé posztromantikusnak hat, de korántsem elavultnak.

Sokkal jelentősebb alkotásnak tetszik a második, impresszionisztikus hegedűszonáta, melyet 1890-ben Helsinkiben mutattak be – a zeneszerző valójában ezt a művét tartotta az első hegedűszonátának, mondván, itt talált rá csak igazi hangjára, mely karakteresen elkülöníti őt a korábbi darab erőteljes schumanni-brahmsi-beethoveni hangoltságától. Az egyéni hang titka talán az olasz elementum radikálisabb jelenléte Busoni németes zenéjében: a szomorú, őszies hangulatú felvezetés elsősorban a zongora hangján szól, a hegedű csak kommentál és elmélyít, ám később követelőző tónust gerjeszt, mely belerohan a lebegő bizonytalanságba, majd megszelídülve merül fel az árból. Busoni sajátosan lebegő, lebegtető hatást ér el a zongora segítségével, olyasmit, mint amit Georg Trakl ír le A séta című versében, melynek sorai minduntalan eszembe jutottak a mű hallgatása közben: „A délutánban zümmögő zene. / Madárijesztő csapkod, ring a rossz. / Az árokparton bodza foszladoz, / egy ház mintha furcsán szétrezgene.” (Lator László ford.). Trakl költeményét a két és fél percnél alig hoszszabb középső tétel idézi, a hegedű virtuóz jelenése: üdeség és elegancia egy ördögi tarantella kereteibe ágyazva. Trakl-versidézettel kifejezve: „Almafáról ünnep zengése hull.” A zárlat egy főtéma köré kerekített variációvegyülék, számos hangulati regiszterből (meditatív-szakrális hangulat, katonai induló) álló zenei szövete. Míg végül Trakl szavaival: „a kósza szürke szél az alkonyon / meglobban, fonnyadt illatot terel.” Busoni műve értelmezésem szerint bámulatos és megrázó erejű séta, mely a séta közbeni önvizsgálatból fakadó felismerésekkel terhes.

A Négy bagatell című alkotás 1878 és 1890 közt keletkezett a hétesztendős Egon Petri zongoravirtuóz számára. Busoni számos közismert melódiát dolgoz bele a zenéjébe, s így az egyes részek önálló, szinte független jellege miatt is egybetartozónak tűnnek. Az Aus der Zopfzeit a 18. század végének dekoratív stíluseszményét parodizálja, s a zene maga is a copf stílus egyik vezérmotívumára emlékeztet: egy hatalmas fonott füzérdíszre. A Kleiner Mohrentanz könnyed capriccio, a Wiener Tanzweise szenvedélyes keringőmotívumokra épülő bécsi életkép, a Kosakenritt pedig izgatott, posztromantikus kozákinduló. A cédén Josepf Lin hegedül és Benjamin Loeb zongorázik.

(Ferruccio Busoni: Violin Sonatas – Four Bagatelles, CD, Naxos, 2007).