Minden filmjéhez az életét adja

A 2015-ben kapott Prima Primissima és a mostani életműdíj bizonyára összerántotta a filmes pályán elért sikereit.

Olyannyira, hogy kénytelen voltam végiggondolni, mit követtem el abban a mesterségben, szakmában, amelyről tizennyolc éves korom óta azt gondolom, hogy az enyém.
 
És mire jött rá?

Arra, hogy filmet csinálni nekem olyan természetes, mint levegőt venni. A díjaktól, bár örülök mindegyiknek, sosem párás a szemem. Ez azért van, mert az évek során semmi mást nem csináltam, csak a dolgomat végeztem.
 
Karlovy Vary, Berlin, Cannes, Taormina, Chicago, Várna… a világ legrangosabb fesztiváljain díjazták alkotásait. Van köztük olyan, amelyiket nem annyira szereti, mint a többit, mert nem úgy sikerült, ahogy szerette volna?

A Miss Arizonára sokáig úgy gondoltam, hogy ajajaj! De most, hogy hosszú idő után újra megnéztem… elképesztő, hogy Marcello Mastroianni és Hanna Schygulla mit művelnek benne! A Csak egy mozit viszont tényleg nem kellett volna megcsinálnom. Nem vagyok igazán racionális gondolkodású ember, sok mindenben hiszek, aminek be kell következnie, ha valamit csinálok. Abban viszont, hogy az vagyok, aki vagyok, Tóth Zsuzsának, egykori forgatókönyvíró-társamnak nagyon nagy szerepe van. Minden munka fantasztikus volt vele. De a Szerencsés Dániel után már nem akart dolgozni velem. Pedig volt egy tervünk. Olyan filmet akartunk csinálni, amelyikben egy filmrendező forgat, és egy nap megjelenik a helyszínen az anyja – az apja halálhírével. Jó kis vázlat volt a fejünkben. És amikor Zsuzsa azt mondta, hogy elég, befejezte velem, anélkül hogy jeleztem volna neki, belevágtam a Csak egy moziba. Nem kellett volna. De mivel élt az apám, nem mertem megcsinálni a halálát, emiatt aztán egy válás történetévé degradáltam a halálhírt. Amekkora a különbség válás és halál között, annyival volt rosszabb a film. A sors megbüntetett. Azzal, hogy leforgattam a filmet, elárultam Tóth Zsuzsát, és mire elkészültem a munkával, meghalt az apám. Ő már tehát nem láthatta volna azt a filmet, amelyet a gyávaságom miatt nem mertem leforgatni. Ez az egyetlen rendezésem, amelyet eltartok magamtól. Ha lehetne, ki is törölném a munkáim közül.

Nevezzük meg akkor azt a filmjét is, amelyre a legbüszkébb.

Többet is fogok mondani, az a baj. Az első az én így jöttem-filmem, a Bohóc a falon. Annak az öröme, hogy beszabadultam a filmszakmába. Ezzel estem át a tűzkeresztségen, és ez hozott egyfajta befogadást számomra. Azt nem tudom megmondani, hogy melyik a jó filmem és melyik a nem jó, csak azt, hogy mi volt fontos életem egy bizonyos szakaszában. Ilyen a Régi idők focija, ami azért is fontos számomra, mert benne van a rám jellemző kancsal világnézet. Hogy minden mögött van egyfajta irónia, játékosság, meg a mánia! Aztán a Ripacsok. Anélkül, hogy észrevettem volna, ezt Tóth Zsuzsa találta ki, bár általában együtt szoktuk kitalálni a filmjeinket. A Ripacsok a mi kapcsolatunkat ábrázolja. Az áruló én vagyok, ezt játssza Kern Andris, akit pedig elárulnak, az a Garas. Ez áll talán a legközelebb ahhoz a megéltséghez, ami nekem mindig fontos volt. A következő ebben a sorban a Szerencsés Dániel.
 
Menni vagy maradni? – ez ott a kérdés ötvenhat kapcsán.

Ebben a filmben sikerült megmutatni, hogy nem tudok elszakadni ettől az országtól. Így, úgy, amúgy én már annyiszor el akartam menni, de a Kádár-rezsimben ugye, disszidálni kellett. De ez az én országom, azért maradtam. És ez a Szerencsés Dániel zsidó fiú. Nekem ez a film nagyon fontos volt, mert sok mindent akartam közölni a világgal. Nálunk be is volt tiltva egy ideig, aztán Cannes-ban elnyerte a kritikusok díját. A legjobban megcsinált filmem a Szabadíts meg a gonosztól. A Régi idők focija után akkor találkoztam újra Mándy Ivánnal. Ő nem tartotta igazán magáénak ezt a két filmet, pedig mindkettőt az ő írásai ihlették. A Foci tizenkét oldalas rossz novella volt, a Szabadíts meg a gonosztól pedig Mélyvíz címen musicalként bukott meg a hatvanas években. Én mondtam Ivánnak, hogy ez nem a te filmed, hanem a miénk, hármunké. Te elgurítottál egy hógolyót, én meg csináltam belőle egy jó nagy labdát. De a többi filmemhez is ragaszkodom, hiszen minden kölök más és más emlék. Minden munkámhoz abban a reményben fogtam hozzá, hogy most megváltom a világot. Anélkül nem lehet filmet csinálni.
 
Visszatérve még a Miss Arizonára. Nehéz volt megszerezni a filmhez Marcello Mastroiannit?

A sors ideadta nekem, nagy Fellini-rajongónak. A történethez azonban hozzátartozik, hogy eredetileg Nino Manfredinek ajánlottam fel a szerepet, és ő baromira akarta ezt a filmet. Az olaszországi nyaralójában kezdtünk el dolgozni rajta. Ott voltam kénytelen rájönni, hogy ő egy másik filmet képzel el magának. Nagyszerű színész volt, de mondtam a két olasz producernek, hogy sajnálom, ez nem az ő szerepe. Akkor kié? – kérdezték. Teljesen felelőtlenül mondtam ki Marcello Mastroianni nevét. Kiderült, hogy az egyik producer nyaralója az övé mellett áll, és mivel gyerekkoruk óta ismerik egymást, marha jóban vannak. Marcello elolvasta a forgatókönyvet, és nagyon tetszett neki. A Fekete szemeket forgatta Nyikita Mihalkovval, amikor találkoztunk. Vele végig megvolt az összhang köztünk. Schygullával nagyon sok gondom volt, bár nagyon szeretem, amit a filmben csinál. Azt a furcsa, rezzenés nélküli játékot. De a következő húsz évben már nem fogom megnézni a filmet. Nem akarok kiábrándulni belőle. Maradjon meg olyannak, amilyennek most láttam.
 
„Engem mindig az érzelmek érdekelnek” – állítja magáról. De bármelyik filmjét nézem is, a korrajz egyikből sem maradt ki.

Mégis mindegyikben az emberi kapcsolatok állnak előtérben. Van egy sor olyan kollégám, nem kis képességűek, akiket a politika, a társadalom érdekel. Az én filmjeim biztosan nem olyan hangosak, mint a társadalmi problémákat boncoló alkotások, viszont, ha szabad ezt mondanom, érvényesek ma is. Barátság, szerelem, kapcsolat, árulás, elválás, együtt maradás… nem véletlen, hogy a filmjeimben elhangzó kell egy csapat, vagy az egyedül nem megy szállóigévé vált. Társra, csapatra vágyik az ember. Az érzelmek mozgatórugói az emberi kapcsolatoknak. Ez mindig így volt, és így is marad.
 
Az érzelmek pedig pontos képet adnak arról a világról, amelyben élünk.

Én a Kádár-rezsimben kaptam lehetőséget arra, hogy megmutathassam, milyen vagyok, és egyáltalán képességes-e? S mivel abba nőttem bele, ötvenhatban tizenhét éves voltam, azt a rezsimet nagyon jól ismertem. A hatvanas-hetvenes, sőt még a nyolcvanas években is paradicsomi állapotot teremtettek a filmgyártásnak. Aranycsapat jött létre azokból, akik akkor lehetőséghez jutottak. Jó néhány rendezőt tudnék felsorolni, akik mellett érdemes volt filmet csinálni. Minden szarságával együtt élmény volt az a világ. Sok volt benne a felhajtó erő. Kilencvenben aztán jött a változás, és hirtelen nem tudtam, hol vagyok. De az ország sem tudta, nem csak én. Mintha egy mélytengeri halnak szerda este azt mondták volna, hogy csütörtökön reggel már a parton kell rohangálnia. És nem kopoltyúval, hanem tüdővel kell lélegeznie. Nem volt könnyű lecke megtanulni és megszokni azt a nagyon más állapotot, amibe belekeveredtünk. Főleg nekem nem, akit mindig a környezete animál arra, hogy filmet forgasson. Ez nem panasz. Élettény. Összekuszálódtak az érzelmek is. Harminc év munka kevés ahhoz, hogy egy ország átálljon egy egészen más társadalmi rendszerre. Mire elérkeztünk az átálláshoz, addigra jól összezavarodott ez a rendszer. Az emberi kapcsolatok kuszaságáról kellene filmet csinálni. Egyre kevésbé tudható ugyanis, hogy ki a barát, és ki az ellenség. Mindent az érdek határoz meg. Ilyen erősen, mint most, ezt még soha nem érzékeltem magam körül. Nekem a filmkészítés a legnagyobb élvezeti cikk. Szellemileg is, fizikailag is alkalmas vagyok rá. Még mindig. Nem járt le a szavatossági időm. De hogy a mai körülmények között van-e sansz arra, hogy úgy beszélhessek a vásznon, ahogy én tudok beszélni, azt nem tudom. Természetesen nem adom fel.
 
Az érdekkapcsolatokat a politikai hovatartozás is meghatározza.

Nagyon észnél kell majd lennem, ha forgatni fogok. Hogy fogom ezt én, aki nem ebben a rendszerben nőttem fel, azzal a mélységgel és igazsággal megmutatni, amellyel szeretném? Hogy miképpen viszonyulunk egymáshoz mi, emberek?
 
Mi itt a kulcskérdés? Hogy kap-e majd pénzt a filmre?

Igen. Pályám során mindig a hatalomtól kaptam, csalinkáztam ki a szükséges összeget. Hittek benne, hogy jó filmet fogok csinálni. Nem kis képességű kollégáim közül többen is hangosan elkezdtek politizálni, emiatt évek óta nem készíthetnek filmet. Ami szörnyű. Az is kérdés, hogy itt és most, ebben a helyzetben lehet-e nyomot hagyni arról, amit az ember maga körül lát? Ezt kellene hatásosan, izgalmasan, átélhetően, szerethetően dokumentálni.
 
Bár a Vándorszínészek óta producerként dolgozott Szabó István Zárójelentés című filmjében, a maradék időt, az elmúlt néhány évet nem érzi elfecséreltnek?

Gárdos Péter is örökké ezzel jön. Meg hogy a saját életemet is filmre vihetném, hiszen tele van kalanddal. Ötéves sem voltam, amikor egy tanyán bújtattak, mert zsidónak születtem. Nyolc általános, nyolc intézet. Plusz az apám, aki nagy kommunista volt, és azért nyugdíjazták, mert 79-ben aláírtam a Chartát. Csakhogy én szemérmes vagyok, nem tolakszom előre a direkt történeteimmel. Ahhoz semmi közötök, szoktam mondani Gárdosnak. Legyen elég annyi, amennyit az érzelmeimből adok. Arról, amit átéltem. Én abból csinálom a filmjeimet.

Még valami…

Derűs, jó kedélyű ember Sándor Pál, aki a jóval, a rosszal, a gyönyörűvel és az elviselhetetlennel együtt csodálatos adománynak tartja az életet. „Én nem tudom rosszul érezni magam – mondja. – Beépített rendellenesség a lelkemben és az agyamban is, hogy mindennek nagyon tudok örülni. A rosszra is úgy tekintek, hogy azért van, hogy tudjam, milyen a jó. Én mindenben megtalálom az élet erogén zónáját.”

A szerző a Vasárnap munkatársa