Élő klasszikus, de még dolgozik

És értéke. Mint a Bohóc a falonnak, amellyel Karlovy Varyban nyert. A Sárika, drágámnak, amelyet Chicagóban díjaztak. A Szerencsés Dánielt a cannes-i zsűri, a Herkulesfürdői emléket a berlini tüntette ki. De ugyanilyen szeretetteli, emberi történet a Ripacsok is, vagy legutóbbi filmje, a Vándorszínészek. „Kalóz egy régen elsüllyedt kalózhajóról” – írta róla pontos meglátással Mándy Iván.

Alig maradt valaki a régi csapatából. A színészei közül elment Temessy Hédi, Patkós Irma, Margitai Ági, Törőcsik Mari, Garas Dezső, Andorai Péter, forgatókönyvíró-társa, Tóth Zsuzsa, dramaturgja, Bíró Zsuzsa…

… az alapembereim, igen. Ha sokáig élsz, hosszú időt tölthetsz a földön, de van ennek egy hatalmas hátránya is: elmennek azok az emberek, akiket a sajátodnak tartottál. Bizonyos kor után azonban tudomásul kell venni, hogy alig marad valaki, vagy egyáltalán nem lesz senki, akinek azt tudod mondani, hogy emlékszel? Az én egészségi állapotom, szerencsére, hibátlan.

Túl a nyolcvanon nagyon kevesen mondhatják el ezt magukról. Ilyen egy élő klasszikus! Derűs, finom ízlésű, kiváló humorú, és még mindig jó kondiban levő.

Nem veszem én ezt komolyan, hogy élő klasszikus. Filmcsináló ember vagyok, akinek egy alkotás létrehozása, megrendezése egyenlő saját magával. Még mindig az a legfőbb vágyam, hogy forgathassak, vághassak, az utómunkálatokkal bíbelődhessek. Nagy élvezet számomra hajnalban felkelni, vagy pláne éjszaka forgatni. Azt imádom. Megcsinálni mindazt, ami az eszembe jut. Ehhez persze tudomásul kell venni, hogy a film költséges műfaj, a pénzt viszont, ha akarod, ha nem, ha elismered, ha nem, a hatalomtól kapod. Azt pedig ki kell cselezni. Úgy kell elmondani a véleményedet, hogy a forgatókönyvet elfogadják, és csinálhasd a következő filmedet. Ezt nem szoktam elmondani, de akkor is így van. Tóth Zsuzsával sajnos már nem tudok forgatókönyvet írni, így meg kell találnom az anyagot, aztán gyerünk, lehet filmet csinálni.

Édesapja azt akarta, hogy orvos vagy vasesztergályos legyen, bár ő maga pártmunkás volt, részt vett a munkásmozgalomban. Édesanyjáról ritkábban beszél.

Anyám is, apám is szűcs volt, egy műhelyben találtak egymásra. Most már elmondom, eddig nem meséltem el senkinek. Megvan a kép, fejben leforgattam. Anyám dolgozott egy helyen, de hogy többet keressen, egy másik helyre is bedolgozott. Már befejezte a munkát, késő este volt, jöttek a többiek, mert éjjel-nappal dolgoztak a műhelyben. Anyám ott állt az ajtó mellett, a csap alatt mosta a kezét, amikor belépett az apám. Gyéren megvilágított helyiség volt a műhely, a folyosón több világosság volt. Ahogy apám kinyitotta az ajtót, a fény ráesett anyámra, és akkor apám egy életre megtalálta őt. Nagyon egyszerű emberek voltak mindketten. Apámmal sajnos nem volt jó a kapcsolatom. Irtó makacs ember volt ő is, kiállt amellett, amit gondolt. De hogy jól gondolta-e vagy sem, hogy a Kádár-korszakban igazhitű emberként különböző párttisztségeket viselt, azt majd eldönti a történelem. Anyámat imádtam. Ketten vagyunk testvérek. Van egy öcsém, Péter. Mindig irigyeltem őt, hogy ő Péter, én meg Pál vagyok. Utálom a nevemet. Egy százhatvan centis, nyolcvanegy éves férfiembernek azt mondják, hogy Palika. Nagyon bírnám, ha Petike lennék.

Érettségi után két és fél évet mindenesként dolgozott a filmgyárban. Mi vitte oda?

Nem hiszek a véletlenekben. A sorsban, az elrendeltségben hiszek. Diáklapot szerkesztettem a gimnáziumban, újságírónak készültem, de az érettségi után nem indult újságírói szak az egyetemen. Iszonyatosan el voltam keseredve. Hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. De a gimnázium utolsó két évében már folyamatosan, minden csütörtökön lógtam. Azon a napon mutatták be az új filmeket, és én végigjártam a premiermozikat. Mindig csak este mentem haza. Nem tanultam otthon. Apám, aki építette a szocializmust, késő éjjelig dolgozott. Egy délután valahogy mégis hazakeveredtem, beléptem az ajtón, apám a barátjával beszélgetett a szobában. Mondta is neki rögtön, hogy ebből a gyerekből semmi nem lesz, mert nem tanul. Mire a barátja: „Van még egy olyan link szakma, mint az újságírás, a filmrendezés!” Fogalmam sem volt, mi az, hogy filmrendezés. Két-három napig gondolkodtam, valahonnan megtudtam, hogy van egy filmgyár, és elmentem, megkerestem. Mondtam a portásnak, hogy filmrendező szeretnék lenni. Beküldött egy irodába, hogy ott mondjam el. Négy nap múlva már három műszakban a laborban dolgoztam. Volt, hogy éjjel léptem munkába, és húztam hajnalig. Rengeteg mindent végigcsináltam, amíg bekerültem a főiskolára. Amikor már filmrendező voltam, halálosan pontosan tudtam, hogy mit ad nekem magából az operatőr, a segédoperatőr, a hangosító, a világosító, az asszisztens. Jancsó Miklós mellett még én is voltam asszisztens. Egyszerűen belekerültem ebbe a világba. Volt, hogy munkavédelmi filmeket csináltunk híres színészekkel. Fantasztikus élmény volt.

Imádta Fellinit, tudom.

A gimnáziumi éveim alatt, 1954 és 58 között elképesztő mennyiségű filmet láttam. De 1956 előtt csak szovjet, lengyel és csehszlovák filmeket vetítettek. Szocialista alkotásokat. Sokszor nem is a film varázsolt el, hanem az, hogy egy csomó ember együtt reagált arra, amit a vásznon látott. Hozzáteszem: elég vacak filmek voltak ezek. Szovjet részről is csak propagandafilmek. Aztán jött az olvadás. Szállnak a darvak, Ballada a katonáról. Ezek már gyönyörű filmek voltak. És Fellini. Igen! Meghatódtam minden filmjétől. Elképesztő varázsló volt. A fantáziájával bűvölt el. És azzal, hogy az ő történetei velem is megtörtén(het)tek. Az a hihetetlen emberi ízlés, világteremtés, azok az elrajzolt figurák! Ettől én kifeküdtem. Az én életemben is megvolt a stewardess, de még a trafikosnő is. Hogy a fenébe ne?! Ha megláttam egy nagy mellű nőt, csörgött a fülem. Nekem ez nagyon nagy gyengém volt később is, bár akkor már csatlakoztak hozzá a kis mellű nők is.

Erős fiú lehetett a kis vörös.

Gyengédség kell a trafikosnőhöz, nem erő!

És Fellini!

Nekem is az a legfontosabb a filmcsinálásban, amit ő hirdetett. Megteremteni egy olyan világot, ami az enyém. Ahol az emberek olyanok, amilyeneknek én álmodtam meg őket. Ahol a fények olyanok, amilyennek én állítom be őket. Ez a mozi. Álmodok egy világot neked.

Kapocsként pedig ott volt Marcello Mastroianni, a Fellini-filmek hőse, akivel a Miss Arizonában dolgozott.

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Dolgozni vele nagyon nekem való, de mégsem annyira, mint az állandó színészeimmel, csapattársaimmal. Marcellóval nem lehetett összeveszni például. Garassal, Kernnel és a többiekkel igen.

Hallottam is többektől: Palika szeret veszekedni.

Nemhogy szeretek, nekem lételemem az egymásnak feszülés.

„A ringben gyilkos indulatok szabadulnak el, de ringen kívül nincs harag. Aki ringen kívül haragszik, az hülye.” Garas Dezsőt idéztem.

Igen. Ez nagyon érdekes. Ha az ember a legtöbbet adja magából, akkor a színészétől is a legtöbbet kapja. Én Marcellótól is nagyon sokat kaptam, de nem a leg-et. Hatalmas színész volt, hatalmas ember, fantasztikus pasi. Nagyon elvoltunk egymással. Te sem szeretsz nyaralni? – kérdeztem tőle. „Nem.” És mégis mész? „Muszáj menni, megy a család.” Neked is? „Nekem is.” És kimész velük? „Dehogy megyek ki!” Te is bent ülsz a szobában? „Én is.” Na, ez volt egy párbeszéd Marcello és köztem. Elképesztő volt a jelenléte. Ha csak ült és nézett, semmit nem csinált, akkor is óriási kisugárzása volt. Nem életem legjobb filmje a Miss Arizona. De az, hogy a sors megadta, hogy vele együtt lélegezzek egy filmen keresztül, hatalmas története az életemnek.

Mándy Ivánhoz is szoros kapcsolat fűzte.

Írt is egy novellát rólam.

„A saját álmaiból varázsolta elő az én álmaimat” – mondta önre vonatkozóan.

Két filmet készítettem a novellái alapján. A Régi idők fociját és a Szabadíts meg a gonosztólt. Nem ezek voltak a kedvenc filmjei. Ő azt gondolta, és igaza volt, hogy ezek nem vegytiszta Mándy-filmek. Nagyon sajnálom, hogy nem csináltunk újabb filmet együtt, hármasban, Tóth Zsuzsával, aki úgy megtanult mándyul írni, hogy mándybb volt Mándynál.

Mostanában miről álmodik, milyen filmről?

Mairól.

Pedig a politika már nem igazán izgatja.

Annyit tévedtem már politika ügyben az elmúlt harminc év alatt! Hittem valamiben, aztán kiderült, hogy hülyeségben hittem. Ki szeret tévedni? Én nem. Az én koromban már nem kell, hogy az ember forradalmár legyen. Különben sem vagyok az az alkat, van nekem más dolgom. Egy keljfeljancsi történet foglalkoztat, amely arról szólna, hogy az embert nem lehet legyőzni. Meg hogy ne adjuk fel. Hogy élni kell. Nagyon hinni abban, hogy akkor is! Mert milyen nagy adomány az élet! Ilyesmi jár most a fejemben. Tudom, hogy nem vált ki nagy szelet a szakmában, de én azokat a filmeket tartom fontosnak, amelyekről az ember úgy jön ki a moziból, hogy azt érzi, érdemes élni. Amikor a világ ennyire a feje tetején áll, nem szabad bántani az embereket, akiknek úgyis annyi minden fáj! És ez optimista filmet jelent.

A szerző a Vasárnap munkatársa