Mikor az apa biztos, az anya bizonytalan

A legendás Salamon király (Kr. e. 961–922) idejében történt a híres eset, hogy két asszony vitt egy csecsemőt a bölcs uralkodó elé. S mindkettő azt állította, hogy ő a kicsi anyja. Salamon fogott egy kardot, hogy kettévágja a gyermeket, így mindkét nő megkaphatja a felét. Egyikük ekkor könyörögni kezdett, hogy ne bántsa a csecsemőt, inkább adja a másik nőnek. Ezzel be is bizonyította, hogy ő az igazi anya... Úgy tűnik, hogy ma, a génkutatás korszakában – amikor a törvényalkotókat világszerte számos jogi és erkölcsi dilemma elé állítják az anyaság, sőt már a gyermekvállalás (és ezen belül a termékenység, illetve a meddőség) bizonyos kérdései –, néhány kényes döntésben ugyancsak nagy szüksége volna a bíráknak Salamon király „kardjára” és bölcsességére.

A BÉRANYASÁG VAGY DAJKAANYASÁG

engedélyezése (illetve tiltása) a legfrissebb és legproblematikusabb témák közé tartozik. Orvos genetikusok, teológusok, törvényhozók vitáznak azon, vajon kihordhatja, megszülheti-e egy nő egy másik emberpár gyermekét. A klasszikus római jog alapelve szerint „az anya biztos, az apa bizonytalan” (Mater certa, pater incertus et). A dajkaanyaság esetében ez a visszájára fordul. Mert miről is van szó? A biológiai apa (a spermadonor) ondójával, spermáival laboratóriumi körülmények között mesterségesen megtermékenyítik a genetikai anya testéből kiemelt petesejtet vagy petesejteket. A megtermékenyült petesejtet beültetik a kihordó és szülő anya, azaz a dajkaanya méhébe. Ő „végigcsinálja” a kilenc hónapot és a szülést, majd átadja a gyermeket a genetikai szülőknek. Pontosabban a genetikai szülők „örökbe fogadják” a megszületett gyermeket. A dajkaanyasággal gyakorlatilag minden olyan országban megpróbálkoztak, ahol működik a lombikbébi-program. (A kettő nem ugyanaz: a lombikbébit saját édesanyja hordja ki és szüli meg.) A dajkaanyák számát csak találgatni lehet, Kelet-Közép-Európa országaiban a számuk tizenöt és hetven között mozog. ĺgy a kérdés elvi súlya kétségtelenül nagyobb, mint a népességszaporulatra gyakorolt várható hatása. Pár hónapja Magyarországon

LÁNGOLT FEL A VITA,

mivel az ottani egészségügyi minisztériumban egész Európa legliberálisabb dajkaanyaságról szóló törvénye készül. Ha elfogadják a törvényjavaslatot, legkorábban 2005-ben várható a dajkaanyaság engedélyezése, s a dajkaanya ráadásul költségtérítést is kaphatna a genetikai szülőktől. A dajkaterhesség nem új fogalom, viszont csak a modern tudomány teszi lehetővé, hogy a kihordó és a genetikai anya szétváljon. A „dajkaanya” kifejezés használatát dr. Czeizel Endre javasolta, még 1991-ben. Előzőleg a „pótanyaság”, illetve „béranyaság” kifejezést használták, az angol „surrogate motherhood” magyar megfelelőjét. A „béranyaság” szó kétségtelenül jobban érzékelteti a vitatott módszer egyik alapproblémáját. Tételesen azt, hogy a mások gyermekét kihordó nő kaphat-e ezért pénzt, vagy sem. Ha igen, akkor szó szerint bérbe adja a testét, s később eladja a megszületett gyermeket a szülőknek. Ez azért fontos kérdés, mert a béranyaságot illetően szinte mindenütt szerepel a törvényben egy olyan kitétel, hogy a béranya ugyan szerződést köt a biológiai szülőkkel, de ha végül mégis megtartja a gyermeket, minden következmény nélkül megteheti. Magyarországon a „fizetni – nem fizetni” problémán úgy próbáltak finomítani, hogy a béranyának a terhessége idejére költségtérítés járna. És kizárólag a megbízó pár közeli rokona vállalhatna béranyaságot. Európa többi országában semmilyen „bér” nem jöhet szóba, a kismama költségeinek térítését is egyedül Angliában engedélyezik.

A GYERMEK NEM LEHET ADÁSVÉTEL TÁRGYA,

a béranyaságot tiltani kell! – érvel Charles E. Rice amerikai alkotmányjogász. Szerinte a szerződések akár érintik, akár nem érintik a fizetség kérdését, a gyermeket nem tekintik személynek, hanem csak puszta vagyontárgynak, amely felett függetlenül a gyermek saját érdekeitől, mások óhaja szerint rendelkeznek. A vita során ettől sokkal kegyetlenebb megfogalmazások is elhangzottak. Az egyik oldal szerint „a gyermeket úgy vásárolják meg a szülei, mint egy kutyakölyköt. Csak az ára magasabb: egy csecsemő körülbelül annyiba kerül, mint egy drága luxusautó”. A másik, a gyermek után vágyakozó oldal azzal „vágott vissza”, hogy „Na és?! A meddőség kezelése is egy vagyonba kerül. Akinek telik Mercedesre, miért ne fizetné ki a saját boldogságáért is ezt az összeget?! Hiszen a gyermek egy házaspár legnagyobb öröme!”... Az Egyesült Államok legtöbb tagállamában egyébként engedélyezett a pótanyaság vagy béranyaság. Hogy a genetikai szülők fizetnek-e a béranyának, és ha igen, akkor mennyit, azt természetesen nem lehet tudni.

A MEDDŐSÉG BETEGSÉG,

és nekünk, orvosoknak mindent meg kell tennünk azért, hogy az ilyen szerencsétlen sorsú családok hozzájussanak hőn áhított gyermekükhöz – mondta annak idején dr. Czeizel Endre. – Akár dajkaanya segítségével is. Ami a pénzt illeti, egy rádióadás kapcsán közzétettünk egy felhívást, hogy lennének-e Magyarországon jelentkezők. Tizennyolc házaspár, illetve asszony jelentkezett, de a párok döntő többsége bizonyos anyagi ellenszolgáltatást is várt ezért. Kovács József bioetikus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense támogatja az „ingyenes” dajkaanyaság bevezetését, de elutasítja a béranyaság engedélyezését, és a nem rokonok közötti szervadományozáshoz hasonlóan bizottság felállítását javasolja annak ellenőrzésére, nincs-e a felek között titkos szerződés. „Az emberi test és annak részei csak a rabszolgaság viszonyai között számítanak pénzért adható és vehető árucikknek. A béranyasággal szemben felhozható érv, hogy valószínűsíthető a béranya kizsákmányolása, hiszen szegénysége miatt vállalkozik valamire, aminek érzelmi következményeit a szerződéskötés pillanatában nem tudja felmérni. A terhesség és a szülés olyan érzelmi változásokat indíthat el benne, amire nem is gondolt. A pénzért átadott újszülött a gyermek kereskedelmi árucikké válásának lehetőségét is felveti” – szögezi le a bioetikus.

A BÉRANYA HELYZETE

egyáltalán nem egyszerű, vagy pláne nem irigylésre méltó. Mint a többi kismama, viszi pocaknyi terhét a terhesgondozóba, majd a szülőszobába... A gyermek kilenc hónapon át az ő köldökzsinórjához kötődött, az ő véréből vette a táplálékát. És mégsem az övé. Alig hihető, hogy egy asszony, ha már megkínlódott a szülőágyon a gyermekéért, akkor – ha pénzért, ha nem pénzért –, odaadja egy másik nőnek! Az Egyesült Államokban jelenleg is vizsgálják, hogy vajon képes-e egy nő lelki trauma nélkül megtenni mindezt? S ha megteszi, egészséges-e lelkileg? Az anyaságnak normális körülmények között szerves része a saját gyermek kihordása, ami az anya és gyermek bensőséges kapcsolata is egyben. Ha egy béranya a kihordás alatt a vérét adja a gyermeknek, akivel lelkileg is egybekapcsolódik, akkor hogyan szakadhat el tőle megrázkódtatás nélkül? A felmérések szerint minden huszadik dajkaterhességnél bekövetkezik az a drámai helyzet, hogy a kihordó nő a szülés után meggondolja magát, és mégsem adja át a genetikai szülőknek a gyermeket. Sajnos az is előfordul, hogy a genetikai szülők „nem veszik át” a gyermeket, mert az minden orvos-genetikai vizsgálat ellenére valamilyen rendellenességgel jött a világra. Egy következő jogi-etikai probléma, hogy ki a felelős azért, ha a béranya a terhesség vagy a szülés közben egészségkárosodást szenved.

MINDENT EGY GYERMEKÉRT?

A béranyaság egyik meggyőző ellenérve, hogy ez a megoldás több genetikai anya számára egyet jelentene a szülés nehézségeinek enyhítésével.

„Nem értem azokat a házaspárokat, akik képesek másokkal kihordatni a gyereküket csak azért, hogy biztosak legyenek abban, így a saját génjeikből való csecsemőhöz jutnak! – mondja H. I. 38 éves ápolónő, aki férjével együtt két sikertelen mesterséges megtermékenyítésen esett át. – Sajnos, nekünk sem lehet gyermekünk. Úgy döntöttünk, a csecsemőotthonból fogadunk örökbe egy kisgyereket. Olvastam egy könyvet, az a címe, hogy Lencse alatt. Pelle János írta, akinek meghalt a fia egy balesetben, és utána már hiába próbálkoztak a feleségével... Ők végső kétségbeesésükben béranyát választottak. Nagyon megható a könyv, elhiszem, sőt magamról tudom, hogy sokat szenvedtek, de szerintem a gyermekotthonok lakóit is ugyanolyan végzetes tragédia éri, amikor eldobják őket maguktól a szüleik... A dajkaanyaságot nem tiltanám be ugyan, hiszen a mondás szerint nem az az édes, aki a világra hoz, hanem aki felnevel, de a gyerek után vágyakozó szülőknek érdemes lenne elgondolkodniuk azon is, hogy valóban nevelni akarnak-e, vagy csak azért akarnak egy »saját« gyereket, hogy biztosan tudják, kire száll majd a vagyon?! Mert azt hiszem, aki béranyához fordul, annak van mit a tejbe aprítania. Igaz, nagyon nagy öröm egy kisgyerek, de a családi boldogságot nem kizárólag ebben mérik.”

„NEM HISZEK

a béranyák áldozatkészségében” – mondja Boda László morálteológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyugalmazott tanára. (Amíg a Szülészeti Nőgyógyászati Kollégium, illetve a legtöbb civil szervezet kiállt a dajkaanyaság engedélyezése mellett, a katolikus egyház következetesen ellenzi.) Boda László még a dajkaanyaság kifejezés jogosságát is vitatja. „A dajkaanya elnevezés elfogadásához a Magyar Értelmező Szótár szakszavát kellene semmisnek nyilvánítani. Abban ugyanis az áll, hogy »dajkál – dajkaként gondoz csecsemőt, kisgyermeket«. A dajkaanya viszont pontosan ezt nem teheti. A béranya név az indokolt tehát, hiszen aki ezt vállalja, bérbe adja a méhét. Az eljárás erkölcsileg azért elfogadhatatlan, mert bár kivételes esetek adódhatnak, a béranyaság elszemélyteleníti az anyaságot, s többnyire a pénzért mindent szabad hamis szemléletét tükrözi.”