Mikor az apa anya is tud lenni

Egyik délután a feleségem felhívott telefonon, hogy igyekezzem haza munkából, mert a kisfiunkat el kell vinni az orvosi ügyeletre. Lázas és nagyon nehezen lélegzik. Az ügyeletes doktornő azt ajánlotta, jó volna, ha a gyerek befeküdne a kórházba. Már ettől aggódni kezdtem, de akkor meg is ijedtem, amikor a doktornő azt tanácsolta, ne is menjünk haza összecsomagolni, hanem azonnal induljunk a gyerekosztályra. Azt is tanácsolta, legjobb volna, ha az egyik szülő ott is maradna a gyerekkel. Természetesen a feleségem mindjárt eldöntötte, hogy ő marad vele, hiszen ő az anyja, és mialatt átgyalogoltunk a gyerekosztályra, ellátott utasításokkal, milyen hálóinget, pizsamát, olvasnivalót, játékot csomagoljak be nekik. Ám amikor megérkeztünk, az ügyeletes orvos látva asszonyom állapotát – akkor még csak vártuk harmadik gyermekünket –, azt tanácsolta, semmiképpen ne ő legyen az, aki bent marad. ĺgy maradt énrám ez a megtisztelő feladat, így avanzsáltam pillanatok alatt anyává. Emlékszem, hogy hároméves koromban, amikor a szememet műtötték, velem is benn lakott a kórházban a nagymamám. Azóta ilyen helyen huszonkét éve feküdtem utoljára, amikor a manduláimat vették ki. Ezért is volt annyira szokatlan élmény ez a majd egyhetes bennlakás. Az meg már kimondottan foglalkozási ártalom, hogy fogom a papírt, ceruzát, s a történteket megírom. Mert bár nincs benne semmi borzalom, akció és horrorisztikus elem, szerencsétlenség sem történt hál’isten, botrány sem volt – s az ilyesmire nem igazán vevő a mai sajtó –, de ilyenkor, karácsony tájt, talán még az is, aki egyébként nem olvassa, Családi Körbe temetkezik. Családi körben pedig mindig kedves téma a gyermek, a növekvő, s az éppen születendő.

A gondoskodó apa faja

Olyan szempontból különleges volt a helyzetem, hogy az osztályon fekvő tizenöt gyerek közül egyedül Dávidom volt az apjával, a többi gyerek legtöbbje anyukástul feküdt be, egy kislány a nagymamájával, és akadtak olyanok, akik egyedül voltak ott. Már kezdtem azt gondolni, hogy különleges állatfaj vagyok – mármint, hogy a gyerekéről gondoskodó apa faja –, de a főorvosnő elárulta, hogy az utóbbi időben két apa is volt idebenn anyaszerepben.

Az első két nap nem volt könnyű. Ekkor a fiam a megfigyelő részlegen feküdt – csillogó szemmel lázasan és szótlanul –, ahol az ügyeletes nővér az üvegfalon keresztül állandóan rálát a három gyerekágyra. Elmondhatom, egész nap meg fél éjszaka az ágy mellett ülni, és lesni, hogyan lélegzik a kicsi, beleerőltetni valamicske ennivalót, meg közelharcot vívni vele, hogy bevegye az orvosságot, nem kis megerőltetést jelent. Pár nappal előtte építkezésen dolgoztam, de a cserépléc-szegelésbe sem fáradtam bele jobban, mint az ágy melletti ücsörgésbe. Hála istennek azonban, a gyerek állapota olyan jól javult, hogy már a második nap éjjelét egy külön szobában tölthettük, ahol mindkettőnknek jutott ágy. De előtte még szegénynek egy fájdalmas műveleten kellett átesnie. Nem bírta bevenni az orvosságot. Antibiotikumot kapott, amit képtelen volt lenyelni, mindjárt kihányta. A helyettes főorvos elmagyarázta, ha nem sikerül kanállal beadni a gyógyszert, kénytelenek lesznek infúzió formájában, érbe adagolni. Hát eltartott fél óráig, amíg a kanálnyi gyógyszert néhány cseppenként a szájába erőszakoltam, csakhogy mire a végére értünk volna, megint kihányta az egészet. Nem volt mit tenni, jött az infúzió. Ez úgy működik, hogy a gyerek karján egy injekciós tűhöz hasonló, de hajlékony műanyag csövecskét vezetnek érbe, mely olyan csatlakozóban végződik, hogy rákapcsolható az antibiotikumos oldatot tartalmazó üvegpalackból kivezető cső. Ezt a csövecskét több napon át az érben hagyják, és meghatározott időnként – Dávid esetében nyolcóránként – csatlakoztatják hozzá az infúziós csövet, amelyen keresztül legalább egy órán át csöpög a gyógyszeroldat a gyerek szervezetébe. Persze, az érbe vezetett csövecskét nem hagyhatják csak úgy szabadon, hiszen biztosan nincs a világon olyan gyerek, aki ne piszkálná és ne húzná ki a helyéből. Ezért a kivezetést úgy teszik hozzáférhetetlenné, hogy sínbe rakják a kis kezet, kötszerrel átkötözik, s végül úgy néz ki a gyerek, mint a keze törött. Ez azonban Dávidot egyáltalán nem zavarta, fél kézzel is nagyon jól „olvasott” – képeskönyveit lapozgatta –, evett és játszott.

Gyermekjellemek

Merthogy a gyerekosztályon játszósarok is van: szőnyegen két nagy kartondoboz tele játékokkal. Leginkább itt mutatkozott meg a bennlakó gyerekek jelleme. Akadt olyan hároméves kislány, aki nem ismert más kifejezést, mint a „to je moje” (ez az enyém), és dühbe gurult, ha valaki hozzá mert nyúlni az „ő játékához”, mely szintén a közös kartondobozból került elő. És volt olyan, Dáviddal egykorú kisfiú, aki fiatal anyukájához bújva csöndben figyelte hogyan játszunk, s csak azután merészkedett közelebb, miután hívtam. A szüleik nélkül ott tartózkodó gyerekek is különféleképpen viselkedtek. Volt egy három-négy év körüli fiúcska, aki állandóan az anyja után sírt. Az éjszakát is szakaszokban aludta át, két alvás között pedig hangoskodott, és még a rácsos ágyból is kimászott volna. Csodáltam is a nővérkék türelmét, akik mindvégig képesek voltak szép szóval csitítgatni őt. Egészen másként viselkedett egy hasonló korú kislány, aki szintén egyedül töltötte benn az idejét. Neki a hangját csak akkor hallottam, ha valaki kérdezett tőle valamit, akkor is csöndesen válaszolgatott. Egyébként állandóan egy gyerekújságot meg egy illatszer-katalógust hordott magával, ezekből „olvasgatott” naphosszat. Egy másik három év körüli kislány annak ellenére, hogy a nagymamája állandóan vele volt, mégis gyakorta sírt. Sírt, ha ennie kellett, sírt, ha orvosságot kellett bevenni, sírt, ha eszébe jutott az anyukája. A nagymama bizony néha elveszítette a türelmét, és hangosabban utasította rendre, mint ahogyan a nővérkék szokták.

Gyógyulóban

Dávidomra nem lehetett panaszom, vele nem volt probléma, csak néha nyöszörgött az anyja után, aki nem apa, meg naponta többször elmondta, hogy ki szeretne már menni az ablakunk alatti parkba. Legkedvesebb szórakozása az volt, hogy a folyosói balkonajtó redőnyét húzogatta fel-le, ezzel fél órát is el tudott szórakozni. Ilyenkor olvasgathattam én, meg amikor ő aludt, mert egyébként megkövetelte az állandó foglalkozást. Meseolvasás meg rajzolás volt a fő műsor. A feleségem becsomagolt nekünk vagy négy meséskönyvet, de a Babar volt a legkedvesebb, ezt kellett naponta háromszor is végigolvasni. Amikor már nagyon untam, felajánlottam, hogy most már rajzoljunk. Ekkor meg ennek nem akart vége lenni. Leggyakrabban szemetesautót kellett rajzolnom, ami Dávid nyelvén „kukabrmma”. De kellett más „brmmát” is, meg „havvát”, ami dávidul kutyát jelent, meg „búnómacit”, mely Brúnó, s az egyik mesekönyvünk szereplője. Meg cicát, egérkét, biciklit meg léghajót, és sok traktort, úgyhogy össze kellett szednem minden rajztudásomat, és a hat nap alatt tele is rajzoltunk egy közepes nagyságú jegyzetfüzetet. Dávid is rajzolt. Például egy szabálytalan kör alakot, abba egy hasonló kisebbet, és azt mondta, hogy „ez anya”. Hát az anyjára egyáltalán nem hasonlított, de a kisebb körbe rajzoltam szemet, orrot, szájat, aztán már tényleg majdnem úgy nézett ki, mintha a feleségem volna – arab fejkendővel. Az evéssel sem volt baj, Dávid többnyire mindent bekebelezett, és tanúsíthatja, nem igaz a szóbeszéd, hogy a kórházi kaja ehetetlen.

Gyermekszerető orvosok

Naponta ötször kapott enni, úgyhogy a mákos kalácsból, amit a nagymama küldött be nekünk, még otthonra is maradt. Az is igaz, hogy a kosztért naponta kellett fizetni, az egyik nővérke jött a bennlakók névsorával, és bevasalta rajtunk a 115 korona napi kosztpénzt, plusz a napi 50 korona „szállásdíjat”. Hiába, ilyen a törvény. Még jó, hogy a hatévesnél fiatalabb gyerekekért nem kell fizetni. Ha ennél idősebbel lettem volna ott, napi 200 koronával többet kértek volna. A gyógyszeradagolást nem számítva a gyerek az orvosokkal is rendesen viselkedett, csöndben hagyta magát kivizsgálni. Igaz, amikor a doktor bácsi – aki egyébként kívülem az egyedüli férfi volt az osztályon – azt kérte tőle, hogy mélyet sóhajtson, ezt valahogy nem akarta megérteni. Ám annak erre is megvolt a maga csele, odatartotta az ég felé fordított hüvelykujját Dávid arca elé: „Ide nézz, ez gyertya, fújd el!” És a gyerek, akár a születésnapi tortán lévő gyertyákat, sorban elfújta a doktor bácsinak mind az öt ujját, aki pedig ezalatt a sztetoszkóppal megvizsgálhatta, sípolnak-e még a hörgőcskék. Az egész személyzet, ápolónők, doktornők, mind kedvesek voltak a gyerekekhez, a főorvos asszony a folyosón is megállt mindig néhány kedves szóra. Mivel tudta, hogy a feleségem babát vár, egyik alkalommal azzal a kérdéssel fordult Dávidhoz, hogy „És mit fog hozni nektek a gólya?” De a gyerek csak értetlenül bámult rá, hiszen ő a „Mi van az anyuci hasában?” kérdésre tudja a választ. Erre kapásból rávágta: „Lilla baba”. Merthogy a nőgyógyász az ultrahangos vizsgálat alapján már korábban elárulta, lányunk születik, az anyja meg már eldöntötte, hogy Lillának nevezzük. Én nem voltam tőle nagyon elragadtatva, de hát eddig sem volt sok beleszólásom a névadásba. Ráadásul az ötéves Laura lányomnak annyira tetszik, hogy azt mondta: „Apuci, ha fiú lesz, akkor is Lillának fogjuk hívni, jó!?” Hát még szerencse, hogy valóban lány lett.

Szabadság után

Szóval az akkor még meg nem született lányom volt az okozója, hogy a feleségem helyett én vonultam be hat napra a sellyei kórház gyermekosztályára. Azt nem állítom, hogy ez meg nekem volt terhes, de azt igen, hogy nem könnyű dolog egy két és fél éves gyereknek éjjel-nappal a szolgálatára lenni. Azt meg mindenképpen el kell mondanom, hogy tiszteletet érdemelnek, akik ezt – orvosként vagy nővérként – hivatásból teszik, mint ahogy az anyukák, akik ilyen gyerekkel „anyaszabadságon” vannak. Mert az ilyen „szabadság” egyáltalán nem a pihenésről szól.