Miért akar Wilbur dermesztő télben életmentés után fagyit enni?

A Wilbur öngyilkos akar lenni olyan igazi jó mozi, amilyet jó nézni. Na, nem olyan könnyed szórakoztató. Hanem olyan dános borongós. Kemény. Meglehetősen lepusztult szociális környezet (olyan igazi valódi környezet, nem steril műtermi!), vérfolttal a kórterem kikopott kövén, még öngyilkossághoz sem alkalmas, lepusztult gázsparhelttel, meg sok-sok négy szürke fallal, vagyis bezártsággal, magánnyal, rengeteg fájdalommal, kevés örömmel, eltévedt szerelmekkel és áldatlan sorsokkal. Na, meg olyan igazi jó emberekkel, akik után jel se marad, mert nem akarnak sírkövet, hiszen annak a rendben tartásával csak gond van. ĺgy aztán a temetőben nyugodtan lehet olyan lejtős nyughelyet választani a városka felett, ahonnan rálátni a családi antikváriumra. Mert van a harmincas éveiben járó két fivér: Wilbur és Harbour, akik szüleik halála után továbbviszik a családi vállalkozást, vagyis az antikváriumot, így aztán érezhetik, hogy elődeik még holtukban is rajtuk tartják a szemüket. Mivel ebben a dán borongósban van azért jó adag abszurd vagy fekete humor, így a száztíz perces tömény tönkremenés lelkileg nem olyan nyomasztó, hogy a moziból kijövet azonnal be kellene dobni egy-két antidepresszánst. Stílusos lenne pedig, hiszen a filmben marokszám eszik a nyugtatókat-altatókat: az öcs, Wilbur ugyanis megrögzött öngyilkosság-kísérletező: próbálkozik akasztással, érfelvágással, gyógyszerrel, földgázzal, de valahogy sosem sikerül neki átjutni a nemlétbe, Harbour mindig időben érkezik. Be is ültetik őt egy csoportterápiára, meg ki is tiltják onnan egyhamar, mert nem hajlandó együttműködni a lélekbúvárokkal: arrogáns, elutasító, kötekedő. Csak Harbourhoz ragaszkodik, és a gyerekekhez, mivel óvodásokra felügyel, akik imádják őt és ragadnak rá: mondják is neki, ma már ilyen emberek nincsenek is, mint te. Aki úgy szeret.

Élik öngyilkossági kísérletekben gazdag mindennapjaikat – Wilbur már-már unalomból önmészárol. Aztán megjelenik agglegényéletükben a nő, Alice, aki takarítónőként dolgozott a kórházban, s az elhunytak hátramaradt könyveit hordta be az antikváriumba, innen csurrant-cseppent egy kis mellékkereset, és innen az ismeretség a fivérekkel – előbb Harbourral, majd, amikor Wilburt a telefonzsinórról kell levágnia, vele is. Végzetes is lesz számára a férfi megmentése. Elveszíti állását: mint már annyiszor, ismét elkésik a kórházból, s ezt a főnöke nem tűri tovább. Elbocsátásának valódi oka, hogy felettese szerint Alice alkalmatlan a takarításra, a dolgok tisztántartására (is) – ezért a vérfoltos kőpadló, a foltos poharak, a foltos pulóver. A sok folt arról beszél, hogy sok minden lehet körülötte tisztátalan, de a lelke végtelenül tiszta.

Feleségül megy Harbourhoz, és kislányával, Maryvel beköltözik a két férfihoz – pontosabban a két férfi életébe. Szeretetével teljesen megváltoztatja a ház mindennapjait. Még Wilburra is pozitívan hat: a férfinak kezd visszatérni az életkedve. Olyannyira, hogy Alice közelségében szerelemre lobban. El is csattan köztük az első csók, és megtörténik, aminek nem lenne szabad. Az eszükkel tudják mindketten, hogy kapcsolatukat nem folytathatják. Wilbur, hogy távolabb kerüljön Alice-től, keres magának egy pótszeretőt, egykori lélekbúvárát. S bár először visszautasítja a nőt, aki érzékien megnyalja a fülét, mondván, fülnyaláshoz inkább kutyát veszek, a végén úgy belejönnek a fülezésbe, hogy na! A nő pedig boldogan meséli el némi toalett-igazítás közben – mert a filmekben mindig minden intim titok a női mosdóban derül ki –, hogy Wilbur úgy tolat az ágyban, mint egy orrszarvú.

Ám az ész az ész, a szív meg a szív, ezért Wilbur és Alice ismét összeborulnak. Amikor a kuszaságokat kellene valahogy megoldani, Lone Scherfig egy melodramatikus csavarral bonyolítja a viszonyokat. Wilbur ugyanis boldog párja Alice-nek, de Harbour erről nem tud. Harbour boldog férje Alice-nek. Alice boldog felesége Harbournek, és még boldogabb párja Wilburnak. Akkor mi legyen? Az élet (vagy a halál?) mindent megold. Mert itt jön a csavar: kiderül, hogy Harbour rákos beteg, s nem sok ideje van már hátra. Bevonul a kórházba, s azért könyörög az öccsének, hogy mindenben legyen Alice és Mary mellett. Innentől kezdve keményen igénybe veszi a nézőt a film. Bár a rendezőnő ide is spékel még egy tragikomikus elemet: Wilbur megmenti a folyóban fuldokló egykori terápiás társát, s miután kimásznak a vízből a farkasordító hidegben, azt mondja a lánynak: szedd a lábad, mert megfagyunk, de előtte még meghívlak egy fagyira. Ám ettől a poéntól még nem lesz happy endes a vég, sőt! Nagyon érdekes megoldással zárja a történetet Lone Scherfig, de ezért tessék bemenni a moziba. Megéri. Legyen elég annyi: a vég szívbemarkoló, és ahogy az egész film, a kifejlet is elgondolkodtató. Nem enged egykönnyen, mert nagy film a Wilbur öngyilkos akar lenni. Jó, hogy időnként jön valaki – most Lone Scherfig –, s belenéz a lelkünkbe. Talán nőnek kell ahhoz születni, hogy ilyen megrázó lélektani filmet tudjon forgatni a férfilélekről. Meg a nőiről is. Sablonok nélkülit. Életből vettet. A legmélyebbről hozottat. S az élet mellett szólót. Élményt nyújtó színészi alakításokkal.