Mickey 17, avagy mennyit ér az életünk egy diktatúrában

A történet a nem oly távoli jövőben játszódik. Egy bukott szenátorjelölt híveivel együtt elhagyja a Földet, és találnak is maguknak egy bolygót, ahol le tudnának telepedni, csupán az őslakosokat kell kiirtaniuk. Mert ugyebár azt hiszik magukról, hogy ők az erősebbek. A területfoglalás veszélyes dolog, ezért úgynevezett „eldobhatókat” használnak felderítésre. Rajtuk tesztelik a kozmikus sugárzást, egy gyilkos vírust, vagy az őslakosok reakcióit. Ha valaki a misszió során meghal, nyomtatnak egy új példányt a testéből, az emlékeit is visszatöltik, és úgy folytatja, mintha mi sem történt volna. Vagy mégsem?

Mickey (Robert Pattinson) nem egy észkombájn, a bizarr munkára való jelentkezésnél a hivatalnok meg is kérdezi tőle, hogy elolvasta-e alaposan a feltételeket. Hősünk bizonytalanul bólint, az sem valószínű, hogy érti, amit olvas, és láthatóan fogalma sincs, ki az a politikus, aki a toborzó plakátokon mosolyog. A bázison mindenesetre pont az ilyeneknek örülnek leginkább. Egy toborzólány átnyújt neki egy pisztolyt, hogy lője főbe magát, ezzel bizonyítsa, hogy hisz a rendszerben, illetve a klónozásban. 

Durva kezdés, nem véletlen a 15-ös karika, hiába határozták meg a műfajt sci-fi/vígjátékként. Nevetésre csak jóval később adódik lehetőség, továbbá a kiskamaszok egyszerűen nem értenék meg a politikai kontextust, amely nélkül hiányos a moziélmény. Itt ugyanis egy közveszélyes őrült (Mark Ruffalo) szervez expedíciót „egy tiszta bolygóra”, miután a Földön nem lett belőle szenátor. 

A hatalmas űrhajón az ő agyhalott hívei vannak többségben, akik mindent elhisznek neki. Egyértelmű Trump-parafrázissal van dolgunk, a politikus hívei piros baseball-sapkát hordanak, van saját tévécsatornája, ahol kedvére oszthatja az észt – bár abból neki sem jutott túl sok. 

A feleségét játszó Toni Colette nálam máris az év legjobb női mellékszereplője. Egy picivel talán okosabb férjénél, legalábbis több idegen szót ismer, gyorsabban kapcsol, viszont betegesen szeret kísérletezni mindenféle mártásokkal, és alapanyagként a vér ízlik neki leginkább. Ebben a zárt térben ugyanis az élelem a legfontosabb ösztönzés, minden sikertelenséget adagelvonással büntetnek. A szex pedig az egyetlen pozitív hajtóerő. 

Ebbe a közegbe érkezik Mickey Barnes (a vezetéknevét csak a vége felé tudjuk meg), a tönkrement makaróni-büfés, aki könyörtelen hitelezői elől menekül üzlettársával, Timóval együtt az űrbázisra. Egyszerűen csak el akarnak tűnni a Földről, hogy a morcos behajtók ne fűrészeljék le a végtagjaikat. A film azzal kezdődik, hogy Timo nem húzza ki a szakadékból legjobb barátját, ott hagyja meghalni, mert Mickey-t úgyis újranyomtatják, felesleges időt pazarolni rá. Aki nem olvasott utána a filmnek, már az első jelenetnél megdöbben. Mickey 17-et a bolygó őslakosai – legnagyobb meglepetésére – nem falják fel, hanem kivontatják a felszínre, így váratlanul megmenekül, de amikor kimerülten visszatér szállására, találkozik Mickey 18-al, akit időközben kinyomtattak. Vagyis befuccsol a tökéletesnek hitt rendszer. Először el akarják pusztítani egymást – elsősorban a „barátnőjüket” játszó Naomi Ackie miatt – majd szövetkeznek a főgonosz diktátor elpusztítása érdekében. Mindeközben rá kell jönniük, hogy Mickey 17 és 18 sokban különbözik egymástól, hiszen utóbbiban már ott vannak az előző expedíció emlékei is, amelyek átformálták őt. 

Robert Pattinsonnak tehát ebben a filmben lehetősége volt két ellentétes karakter eljátszására, ami nyilván minden színész álma. Ez részben sikerült is, az egyik Mickey egy „munkájába” belefásult dolgozó, a másik egy lázadó, akinek tele van a hócipője, és el akarja pusztítani a diktátort. 

A film egy banánhéjon csúszik el: túlságosan didaktikus. 

Egyfelől színészi szempontból, hiszen a koreai színjátszásra a túltolt gesztikuláció és érzelmi amplitúdó jellemző, ami mind az amerikai színészektől, mind pedig a világ többi részén élő nézőktől kissé idegen. De ezzel még meg tudnánk békélni, ha egy tökéletes forgatókönyv kelne életre a vásznon. Az eredeti bestseller regényt alaposan átíró rendező azonban érezhetően nem bízik eléggé a nézőkben: mindent a szájunkba akar rágni, eközben elhanyagol néhány nagyon fontos dilemmát. Mondani akar valamit a kizsákmányolásról, elidegenedésről, illetve Donald Trumpról, megoldásként viszont csak annyit tud ajánlani, hogy el kell tenni láb alól az ostoba vezetőket, és akkor az ostoba nép máris racionálissá és szolidárissá változik. 

A film megmutathatta volna, hogy amin Mickey 17 a missziói során átmegy, az valójában minden kizsákmányolt bérmunkás sorsa. Továbbá megmutathatta volna, hogy a kizsákmányolás először elidegenít minket munkánk tárgyától, eredményétől, végül önmagunktól és a többi embertől is. 

Ha az elidegenedésről szóló releváns tézisfilmet akarnak látni, a Mickey 17 helyett A munkásosztály a paradicsomba megy című 1971-es olasz mesterművet ajánlom önöknek. Aki viszont beéri egy látványos és felkavaró sci-fivel, amelyen itt-ott nevetni is lehet, az semmiképp se hagyja ki Bong Joon-ho filmjét, mert a helyszín kellően klausztrofób, az operatőr kiváló, és az idegen bolygó őslakosai olyan gusztustalanok, hogy ember legyen a talpán, aki az első negyven percben képes szimpatizálni velük.