Michal Dočekal rendezővel beszélgettünk

Igazgatóként és főrendezőként tizenkettedik évadját tölti a Cseh Nemzeti Színház élén. Megélt sok mindent, a kulturális minisztérium döntései többször állították már kényelmetlen helyzet elé.

Hat főigazgatóról beszélhetnék és legalább ennyi kulturális miniszterről, amióta a prózai társulatot vezetem. Sajnos minden miniszter azt képzelte, hogy ért a munkájához, sőt az egész világ kultúrájához. Amikor az idén nyáron egyik napról a másikra a miniszter önkényesen leváltotta a Nemzeti új főigazgatóját, azt mondtam, tovább nem csinálom, vége, ilyen áldatlan körülmények között nem lehet dolgozni. Három vagy hat évvel ezelőtt, hasonló helyzetben, nem léptem vissza. Most igen. Ebben a komédiában már nem akartam szerepet játszani. A társulatnak több mint a fele mellém állt. Jelezték, hogy szerződést bontanak a Nemzetivel, ami azt jelentette volna: nem indulhat el az évad. Nyár volt, lehullott rólam egy óriási teher, akkor legalábbis azt hittem. De csak egy napig élvezhettem ezt az új helyzetet, mert másnap minden visszaállt a régibe. A kulturális minisztert ugyanis arra kényszerítették, hogy állítsa vissza a színház élére az általa elküldött főigazgatót. Tehát maradtam én is.

És most egészen közelről tapasztalhatja meg, mi zajlik színházi vonalon Magyarországon. Hogy Eszenyi Enikő igazgatói pozíciója mennyire labilis.

A cseh sajtó csupán nagy vonalakban tudósít a magyar színházpolitikáróĺ, de amikor Budapesten vagyok, több oldalról kapom az információkat. Látom és hallom, mi zajlik Enikő körül. Döbbenten veszem tudomásul, hogy a magyar politika már a művészeti szférában is viharokat kavar. S bár egyelőre még elmondhatom, hogy Csehországban szerencsére nem fajult el ennyire a helyzet, a személyes véleményem mégiscsak az, hogy az jött vissza az életünkbe, ami ellen a kommunizmus éveiben tiltakoztunk. A totalitárius rendszerben történt mindez, hogy a politika irányított, korlátozott, határokat szabott a kulturális életben. 1988-ban még főiskolás voltam, a mi évfolyamunk hirdette meg a sztrájkot, természetesen én is ott voltam a Národní třídán, büszkén figyeltük Orbán Viktort és Deutsch Tamást a Vencel-téri tömegben. Nagyon nagyra értékeltük akkori jelenlétüket. Mára hatalmasat változott a helyzet. Nálunk is, Magyarországon is. „Tartsd a szád, és élni hagyunk!” – kimondatlanul is ezt tapasztaljuk fentről. Elfogadhatatlannak tartom, ahogy a politika behatol a színházi berkekbe. Egyre inkább közeledünk ahhoz, ami ellen huszonöt évvel ezelőtt küzdöttünk. Csehországban sem rózsás a helyzet, de amit Magyarországon látok, az még lehangolóbb, még nyugtalanítóbb és még inkább figyelmeztető.

A Vígszínház mellett van még egy külföldi társulat, amellyel ugyanolyan sikeres előadásokat tudott létrehozni, mint Eszenyi Enikő csapatával?

Nincs. Jövőre lesz húsz éve, hogy művészeti igazgatóként és főrendezőként dolgozom prágai színházakban. Mielőtt a Nemzeti Színház élére kerültem volna, a Divadlo Komedie rendezője voltam. Művészeti igazgatónak lenni nemcsak azt jelenti, hogy én döntöm el, milyen darabokat tűzünk műsorra, és kiket hívok meg rendezni. Rengeteg irodai munka és különféle más elfoglaltsággal is jár ez, így nem utazhatok, nem tartózkodhatok annyit külföldön, mint egy szabadúszó rendező. Enikő is több külföldi meghívásnak tudott eleget tenni rendezőként, amikor még nem állt a Vígszínház élén. Azokban az években dolgozott nálunk is, a Nemzetiben. Hihetetlen energiát, életkedvet és vitalitást hozott a társulatba, frissítő erejében mindenki élvezettel mártózott meg. Nagyon drukkolok neki, hogy továbbra is ő vezethesse a Vígszínházat, hiszen közelről látom, micsoda fantasztikus munkát végez. Ráadásul egy nemzetközi projekt részesei vagyunk. Robert Wilson, korunk egyik legjelesebb színházi mogulja három ország, három színház, a prágai és a pozsonyi Nemzeti, valamint a Vígszínház összefogásával hozza létre az 1914 című produkciót, amelynek jövő tavasszal lesz a bemutatója. A próbák első szakasza szeptemberben lezajlott, én akkor Kolozsváron dolgoztam, de videofelvételről naponta nyomon követtem Robert Wilson és az általa kiválasztott cseh, szlovák és magyar színészek munkáját. Wilson az egyik felvételen megemlítette: „Van itt egy magyar színésznő, aki sem a cseh, sem az angol nyelvet nem beszéli tökéletesen, mégis ő ért engem a legjobban.” S ennél nagyobb elismeréssel senkiről sem szólt. Enikő tehát igazán örülhet. Olyan belső nyugalommal és olyan profi módon dolgozik Wilsonnál, hogy senki semmit nem sejt abból, milyen bonyolult helyzetben van igazgatóként, Budapesten.

A teljes interjút a szombati Új Szóban olvashatják!

SZABÓ G. LÁSZLÓ