„Mi itt nem úszunk lila ködben”

Az embernek mindig van hiányérzete, főleg egy olyan kollektív művészetben, amilyen a színház. Az individuálisan alkotó művészeknek, a festőknek, a zeneszerzőknek munkájuk során nem kell kompromisszumokat kötniük senkivel, a színházcsinálás azonban kompromisszumok tömegét hozza magával. Nem lehet tehát úgy abszolválni egy évadot, hogy ne legyen hiányérzete az embernek, mert nem tudunk olyan széles repertoárt kínálni a nagyérdeműnek, amilyet szeretnénk.

De azért a drámától kezdve a vígjátékon át a gyermekelőadásig, zenés darabig feltűnő műfaji sokszínűséget hozott a múlt évad. Mennyire sikerült megszólítani a nézőket?

Kicsit szkeptikus vagyok. Kínálsz egy évadot, amelyet valóban a műfaji sokszínűség jellemez. Mivel a nézők nagyobb része inkább a kommersz műfaj iránt fogékony, az ilyen jellegű előadások látogatottságával nincs is baj. Mikor azonban bátrabb kezdeményezésbe fogsz, azonnal érezhető a nézők számának csökkenése. Az a nézői réteg, amelyik a szórakoztató előadásokra jön be, elutasítja az igényesebb, kezdeményezőbb jellegű produkciókat, amelyekben ugyanannyi energia, munka van, mint a kommerszebb előadásokban. A közönségünk létszáma viszont véges, így nem tudunk új piacokat felkutatni, hogy több néző jöjjön be a színházba.

Melyik előadásokat emelné ki az elmúlt évadból?

Az Őszi álmot, a Macskabajt és a Karamazov testvéreket mindenképpen. Most persze igazságtalan vagyok, mert a Verebes István által rendezett Patika legalább ennyire kedves a szívemnek, nagyon sokat adott a társulatnak és reményeim szerint a nézőknek is. Azért merem azt mondani, hogy sikeres évadot zártunk, mert az összes előadásunk az elvártnál kicsit jobban sikerült szakmailag.

Milyen volt az együttműködés a vendégrendezőkkel? Mennyire volt könnyű megnyerni az ügynek Verebes Istvánt, Martin Hubát vagy Lukáts Andort?

Mindig van egy rendezői kör, amellyel a színház kommunikál. Néhány rendezővel én már a következő, jubileumi évad végét tervezgetem. Szoktam is mondani a társulatnak, hogy de jó nektek, ti mindig csak az adott nap adott problémájával foglalkoztok, én pedig ezenkívül még a következő évad valamelyik feladatával is. Megpróbálunk tehát olyan rendezőket megnyerni, akik a mi igényeinknek is megfelelnek, a társulatnak is jót tesznek, és szakmailag is az élvonalba tartoznak. Lukáts Andorral például három éve tárgyaltam, és csak idén tudott jönni. De mivel annyira megszerette a társulatot, a következő évadban is dolgozunk együtt. Jiří Menzellel most vettem fel a kapcsolatot, aztán vagy fog rendezni két-három év múlva, vagy nem. Még csak a tárgyalások elején járunk.

Ezek szerint Ön nem szemérmes igazgató…

Egyáltalán nem, én Anatolij Vasziljevet is megkerestem, lehet, hogy összejön valami, lehet, hogy nem. Nem szabad félni az emblematikus személyiségektől, a nagyágyúktól. Victor Ioan Frunza jövőre azért rendez nálunk, mert megnézett néhány előadást, és megtetszett neki a társulat. Azt mondta, pozitív kisugárzása van, szívesen dolgozna velünk. Vannak azonban rendezők, akiket a színházunk nem tud megfizetni.

Térjünk vissza az elmúlt évad repertoárjához. Az egyik előadásuk, a Macskabaj Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján elnyerte az egyik fődíjat.

Igen, meglepően jó volt a darab fogadtatása. Ott persze 50-60 százalékban szakmai közönsége volt. A zsűri abszolút pozitívan állt hozzá, biztattak, hogy ilyen fiatalos, lendületes, mai problémákból táplálkozó előadásokra van szükség. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha elmondom, az Őszi álommal Turócszentmártonban vendégszerepelt a társulat, a Karamazov testvérek pedig meghívást kapott az őszi Divadelná Nitra fesztiválra.

Milyen tanulságokkal szolgál a most véget ért évad?

Van egy nagy tanulsága. Ez a fajta műfaji sokszínűség a helyes út. Tudom, a közönség egy része bizonyos előadásainkat nem fogadja el. Elfogadja a Doktor urat, A szabin nők elrablását...

...a Patikát?

Azt már nem, bocsánat. Azt mondja, köszönöm, de nem kérem a Macskabajt, sem a Karamazov testvéreket, sem a Patikát. Ez nekem nagyon fáj. Úgy gondolom ugyanis, hogy nem lila ködben leledző művészkedés folyik ebben a színházban, hanem korrekt, előremutató munka. Nagyon sajnálom, hogy elutasítják az előadásainkat. Nem akarok én közönséget nevelni, mert ez rossz megközelítése a színháznak. A közönségnek azonban meg kell értenie, hogy egy magára valamit is adó színháznak napjainkban valamilyen irányban el kell indulnia, be kell járnia egy szakmai utat. A színház nem maradhat meg posztszocialista csökevényként. Haladnia kell a kor színházművészeti szellemével.

Hogyan lehetne mégis nagyobb számú közönséget becsábítani?

Nem tudom. Meggyőződésem, hogy ha nem egy, hanem hat Csárdáskirálynőt mutatnánk be egy évadban, akkor sem növekedne meg a közönség száma a Komáromi Jókai Színházban, mert a közönség véges. Lesz tehát Csárdáskirálynő is a jövő évadban, lesz Vihar is, lesz Egy lócsiszár virágvasárnapja is – kicsit közönségbarátabb lesz az előttünk álló évad. Azt azonban ne várja el tőlünk senki, hogy hopsza Sári, hopsza hó legyen minden darabban. Minden előadással üzennünk kell ugyanis valamit.