Mezítláb a pokol tornácán

Fannyval, csendes boldogságbanOláh Csaba felvételeNemcsak azért, mert megérdemli, és imád élni, hanem mert szellemmel és lélekkel ugyanolyan jól bírta, mint testtel és energiával, vággyal és akarattal.

Tévedtünk. Faludy György elment. Hirtelen. A lehető legváratlanabbul. Anélkül, hogy távozására bárkit is felkészített volna. Combnyaktörés, sokkos állapot, kóma. Nem volt visszaút. Illetve csak egy. A létező legrövidebb: a kórházból a saját ágyába.

ĺró volt. A legjelesebb magyar írók egyike. Költő, de abból is az egyik legjelesebb. Műfordító, aki a saját érzéseit, gondolatait fordította bele az eredetibe. Hozzátett. Feljavított. Minőséghez esszenciát adott. De kalandor is volt. Megállíthatatlan világutazó. Túl a kilencvenen repülőre ült, ment Maltára (ahogy ő mondta), Marokkóba, Firenzébe, nyaralni Antalyába. Kisebb utakra egyik országból a másikba. Budapestről Pozsonyba, Kassára vagy Erdélybe, mikor hova hívták. Nem volt igényes vendég, de ha választhatott, víz helyett inkább vörösbort kortyolgatott. Ha menni kellett, mert várták, könnyedén ment. Csak egy plédet szorongatott a kezében. Azt is csak azért, hogy ne fázzon a lába. A lábfeje, a bokája. Volt ugyanis egy úri passziója: nem hordott zoknit. Soha. Még télvíz idején sem. A vérkeringésére hagyatkozott. A vére meg túl a kilencvenen is csak úgy pezsgett. Megbízhatóan dolgozott. Hajtotta őt, fűtötte rendesen. De biztos, ami biztos: a pléd azért mindig kéznél volt. Vagy ha hűvösebb volt az idő: lábnál. Csak úgy ráejtve. Szellősen, lezserül. Ha nem mozog az ember, nem termel annyi energiát. Fizika. S ő ehhez tartotta magát. Figyelt. Teste legapróbb jelzéseire is.

Élni ugyanolyan jól tudott, mint írni. Harmadik házasságát kilencvenkét évesen kötötte. Azt mondta: szerelemből. Sokan kételkedtek benne, még többen elmeállapotát vitatták. Állítólag merő féltésből, aggodalomból. Egyvalamit felejtettek el csupán: Faludy György mindig tudta, mit csinál. Még idős fejjel is. Tartása, gondolkodása hajlott kora ellenére is végig egyenes maradt. A gerincével nem volt baj soha, pedig megélt egy-két embert próbáló helyzetet, s jó néhány kegyetlen évet. Magatartásán, szellemiségén sem a kistarcsai internáló-, sem a recski munkatábor, sem az önkéntes száműzetés nem tudott ferdíteni. Kétszer hagyta el Magyarországot. Először 1938-ban, a fasizmus miatt, másodszor 1956-ban, a forradalom bukása után. Kínozták, verték, szidták és rágalmazták, de megalázni nem tudták soha. Fejben költött, ha a tollat elkobozták tőle. Méterszámra írt anélkül, hogy egyetlen szót is papírra vetett volna. Szabad maradt akkor is, ha mások rabigában érezték magukat. Parancsnak, rendszernek, hamis ideálnak, fentről jött elvárásoknak nem adta meg magát soha. Függetlenségét még a testi vágyaiban is sikerült megőriznie. Mindig, mindenkiben a szépet kereste. Az izgatót. „Különleges ajándék a szerelem – mondta egy közös utunk során. – Bárki lelkét szabadon megérintheti egy másik ember, legyen az férfi vagy nő. Én többször megéltem ezt is, azt is. Huszonéves korban egy vonzó arab fiatalember birtokán éltem Marokkóban. Kedvessége, szépsége, műveltsége elbűvölt és megszédített. Származásunk és neveltetésünk különbsége sokkal inkább összehozott, mintsem elválasztott bennünket. A szerelem hatalmas csoda. Az életben talán a leghatalmasabb.”

Az irodalomban kezdettől fogva stabil helye volt. A világban szabadon vándorolt. Fő regényét, a Pokolbéli víg napjaimat Londonban magyarul írta, de itthon először 1987-ben jelent meg. Villon fordításait negyvenszer nyomtatták újra. Börtönverseit gimnazisták skandálják. Könnyű szonettjei, esőerdőbeli és a kor margójára írt jegyzetei ugyancsak megunhatatlanok. Az elmúlt években különleges tárlatot nyitott. A görög, a latin, a perzsa, a reneszánsz, a kínai költészet gyöngyszemeiből válogatott, azokat fordította-költötte át magyarra. Mindig magyar költőnek vallotta magát. Sem Nyugat-Európában, sem a tengerentúlon nem akadt ember, aki ebben kételkedett volna. Arcát reklámhoz is adta. Kirobbanó potenciáját hirdette óriásplakátokon. Kamaszlelkét megőrizve férfiasságát prolongálta mindörökre. Játékosságával hétköznapi kínjait száműzte. Harmadik házassága éveiben született verseit a feleségének diktálta számítógépbe. Ezt is egyfajta játéknak tekintette: továbbadta, amit létrehozott, s azon nyomban el is felejtette. Az idővel is szabadon bánt. Kitolta a reggelt, és elnyújtotta az éjszakát. Délben kelt, és hajnalban járt aludni.

Titkokat nem őrzött. Verseiből azt is megtudni: zsidó származásához protestáns neveltetést kapott, és hogy a szexualitást, amennyiben nem tesz kárt senkiben, minden esetben nagyon szép és ártatlan dolognak tekintette. Eszményképe Karinthy Frigyes volt. Ötletességben, sokoldalúságban, frissességben, szellemességben és ezer más dologban egészen közel állt a szívéhez. Életének leghosszabb szakasza angol fordítójához, Eric Johsonhoz kötötte, aki jelentős irodalmi, filozófiai és teológiai tudásával mindig szolgálatára állt. Kapcsolatuk nyomógombja a Happy Days in Hell volt. Eric Johsonnak annyira megtetszett a könyv, hogy 1965-ben Budapestre utazott, találkozni Faludyval. De csak a következő évben talált rá – Máltán. Onnantól fogva együtt is maradtak huszonöt évre. Aztán megjelent Fanny, az új szerelem. Eric úr jobbnak látta, ha kiszáll Faludy életéből, és meg sem állt Indiáig. Bár huszonnyolc esztendővel volt fiatalabb a költőnél, elsőként ő ment el.

Faludynak hosszabb élet adatott. Szeptember 22-én töltötte volna be a kilencvenhatot. Ha tovább marad, tovább alkot. Életműve azonban így is teljes. Amire nem jutott ideje a földi létben, azt már nem írja meg sehol. Nem hitt a túlvilágban. „A lélek a testtel együtt távozik, önmagában el sem képzelhető. A lélek a testhez kötődik, és vele együtt pusztul el, és ha így van, nincs mit remélni. Itt a földön kell boldogan, szívből és szerelemmel élni” – hirdette.

Legfrissebb s egyben utolsó regénye ma jelenik meg A pokol tornácán címmel. Ha netán mégis van túlvilág, akkor most fehér ingben, mezítláb ő is ott várakozik. A mennyek kapuja mögött aligha találna annyi izgalmat, mint ott, ahová csak a „bűnösök” nyernek bebocsátást. A végső megnyugvást úgysem neki találták ki. Kár, hogy új élményeit nem tudja megosztani velünk. Odüsszeusz hosszú útra ment, s nem jön vissza soha. Ez lesz élete legnagyobb kalandja, s egyetlen titka. Az út, amely nélküle is hozzá vezet.