„Mesét írok élő emberekről”

Egyáltalán nem érzem, hogy hatvanéves vagyok. Fizikailag rendben vagyok, lelkileg kevésbé: nemrég halt meg az édesapám, ezt még nagyon érzem. Kicsit át kell rendezni magamban a világot, valami fontos dolog felborult. Különben jól érzem magam. Nincs is időm ilyen hiábavalóságokon őrlődni, mint az idő meg az évek.

Azért ahogyan halad előre az ember az idő sűrűjében, egyre gyakrabban jön elő a gyerekkor. Te hogy vagy ezzel?

Mivel vissza is költöztem csaknem a gyerekkorom színterére – hiszen Tornalja egy ugrásnyira fekszik Lőköstől, a szülőfalumtól –, egyre gyakrabban jön fel bennem a gyermekkor, és egyre szebbnek tűnik. Egyre tündéribb világgá válik. Az emlékezet ugyanis tudatosan kiszűri a múltból a rosszat, a sötétet. S hiába élek Gömörben, számomra a gyermekkor világa fogja mindig Gömört jelenteni.

Egy elbeszéléskötetet leszámítva, állandóan meséket írsz. Nem izgatnak az élő emberek, csak a mesealakok?

Amikor mesét írok, akkor is az élő emberekről írok. A mesefiguráim mind-mind élő emberek tulajdonságait hordozzák, csak át vannak helyezve a mesevilágba. Talán azért, mert ott nagyobb a szabadság. Hogyne izgatnának! Imádom megfigyelni az embereket. Igaz, mindössze egy kötetnyi ún. felnőtt irodalmat hoztam össze, de nem érzem úgy, hogy a meséim – főleg, amiket az utóbbi években írtam, s amelyek a Méry Ratio Kiadónál jelentek meg – alacsonyabb szintű értéket képviselnének irodalmi szempontból. Halálos komolysággal írtam őket. Amúgy én nem tudok a mese nélkül élni, bennem elválaszthatatlan a mese és a valóság. Gyári munkás koromtól kezdve, újságíróskodásommal folytatva, anyaként, nagymamaként egyaránt. Nem tudok elvonatkoztatni önmagamtól, ott vagyok az írásaimban, egy az egyben.

Füst Milánnal szólva: ez mind te voltál egykor. Mi minden voltál?

Voltam fonógyári munkáslány Nagyrőcén, kábelgyári munkás Pozsonyban, postás Pozsonypüspökin. Hol főiskolás, hol munkás, hol szövetkezeti dolgozó. Voltam óvónő, tanítónő, nagyon sokáig voltam nevelőnő az értelmi fogyatékosok tornaljai intézetében. De voltam nevelőnőaz egykor híres mezőgazdasági középiskolában is.

Ebben a sokfelé ágazó életben mi hagyta benned a legmélyebb nyomot?

Nehéz megmondani, mert mindegyiknek más volt a varázsa. Minden foglalkozás különleges emberi világokat nyitott meg előttem. Postásként például életemben először beleláttam a kerítésen túli családi életekbe, örömökbe, tragédiákba. Gyári munkás koromból az szűrődik le – amiért meg is szoktak mosolyogni –, hogy akkor éreztem meg azt a hatalmas erőt, amit a munkásság testesített meg.

Ami manapság kissé másképp fest.

Igen, ez széthullott, a mai munkásság kiszolgáltatott. Nézem a televízióban, hogyan bánnak a munkással a mai munkaadók, és fel vagyok háborodva. Különös világ volt az is, amikor a Lujza utcában éltem, amit meg is írtam egy novellában. A legmélyebb élmények az utolsó munkahelyemen, a csökkent értelmű gyerekek közt értek: olyan életekkel, sorsokkal ismerkedtem meg, amikről csak egy ideje tud a közvélemény. Agyon volt az egész hallgatva. Akkor döbbentem rá, hogy nálunk létezik periféria, hogy élnek körülöttünk soha fel nem emelhető emberek. Hogy ezen hogy lehetne segíteni, nem tudom.

Mitől lehet? Ilyenné vált a világ, vagy mindig is ilyen volt?

A világ alig változik. Elég elolvasnod például a görög-perzsa háború történetét, hogy rádöbbenj, nem történik semmi új, csak mások az eszközök, más formát ölt, de uralkodik az ember hatalmi vágya. S aki megszerzi a hatalmat, az eltorzítja önmagát, a körülötte levő világot. Az ember különös lény. Hatvanéves vagyok, de nem tudnám megfogalmazni, mi az ember. Egyrészt szent és csodálatos, hiszen elég arra gondolni, milyen hatalmas műveket hoztunk létre. De hogy tudunk rombolni! A mérleg serpenyőjében mindkettő ott van.

Vagyis nincs értelme a művészetnek?

Volt idő, amikor megkérdőjeleztem, van-e értelme az írásnak. Ugyanakkor mindig arra kell gondolnom, hogy a leglíraibb vers vagy prózaszöveg is egyszer valahol, talán ezer év múlva, megtalálja a helyét. Reszketek azért, hogy egy háromezer éves, lefordított írásból öt sort elolvashassak, mert az emberről vall. S azt hiszem, ilyen szempontból van értelme az írásnak. Hisz milyen csodálatosak a kétezer éve írt versek! Olvasva őket valami melegség érint meg: lám, mióta él a földön ugyanaz az ember, akihez tartozol, és mennyit szenvedett, és milyen szép volt, és milyen csúnya.

Én még annyit olvasni embert nem láttam, mint ifjú koromban téged meg a férjed, Bárczi Pistát. Gondolom, ez azóta sem változott.

Nagyon jó, hogy egy szinten vagyunk, és tökéletesen harmóniában élünk. Ez csodálatos világ, és jó ehhez a világhoz tartozni. De ide tartoztak a szüleim, a rokonaim, a nagynénéim, mindenki, aki valaha körülvett. Úgy érzem, az ő világukat teljesítettem ki.

S hogy ez a világ még tovább teljesedjék, a lányod, Bárczi Zsófia is író lett. Meglepett a dolog?

Tulajdonképpen nem, hiszen Zsókában mindig ott bujkált a kitörési vágy. Az azonban megdöbbentett, milyen kiforrottan állt elő, amikor felolvasta az első novelláját.

A te jelentkezésedkor is felkapták a fejüket a kritikusok, és nem tudták, hová helyezzenek. Dél-Amerikát emlegették meg a mágikus realizmust. Talán nem tudták, hogy az Andok meg a gömöri hegyek ugyanazon a planétán vannak.

Nagyon egyszerű a dolog; olyan vagyok, mint egy közlekedőedény. Persze, tisztességesebb lett volna, ha többet adok át abból a bizonyos üzenetből, de hát még van időm. Még csak hatvanéves vagyok.

Ez azt jelenti, hogy nagy terveid vannak?

Most már, hogy nem kell munkába járnom, nekiültem, hogy törlesszek valamit az adósságaimból. Mellesleg egy alkotó soha, egy percig sem él alkotás nélkül, legfeljebb nem veti papírra. De azért annyit elárulok, készül egy válogatásom a Lilium Aurum Kiadónál, s ebben a kötetben lesz új elbeszélés is.