Meseirodalmi szemle

JUHÁSZ KATALIN

A Szegeden élő Darvasi László a kortárs magyar próza egyik legérdekesebb alakja és a történetek szerelmese. Már korai verseit is szétfeszítette a „mesemondás” vágya, az epika iránti elfojthatatlan rajongás. Mint a legtöbb regényíró, ő is költőként kezdte, hiszen a poézis fiatal korban valahogy birtokolhatóbb, biztonságosabb terepnek tűnik, mint a némi élettapasztalatot is igénylő próza.

Darvasi műveinek az a legszimpatikusabb vonása, hogy a mesékben megszokott vonalvezetést és eszköztárat használja fel. Prózáját épp emiatt több kritikus a mágikus realizmus stílusirányzatába sorolja. (Ezen a ponton Darvasi széttárta a kezét és megjegyezte, hogy ő aztán igazán nem tudja, melyik fiókba helyezze saját magát, úgyhogy tiszteletben tartja a kritikusok meglátásait). Az őt faggató Szalay Zoltán író, az Irodalmi Szemle főszerkesztője igazi Darvasi-szakértőnek bizonyult, mivel a vendég szinte valamennyi kötetéből sikerült olyan idézetet kiválasztania, amelyek Darvasi számára is fejtörést okoztak. Vajon mit akartam mondani ezzel anno? Jó kérdés, nehéz kérdés. És mivel az ember folyamatosan változik, nem biztos, hogy ma is ugyanazokat a mondatokat írná le, mint mondjuk, tizenöt évvel ezelőtt. Főleg, ha az illető gyakorta vet papírra amolyan kinyilatkoztatásszerű téziseket, melyekbe könnyű belekötni.

Darvasi Lászlóról fontos tudni, hogy rendszerint áthelyezi egy régebbi korba napjaink problémáit. Azaz, szigorúan véve történelmi regényeket ír, viszont egyáltalán nem tartja tiszteletben a műfaj hagyományait. Például előszeretettel értelmez át ismert történeteket, és jellemző rá a valóság és a fikció közötti átjárás is. Talán a Virágzabálók című nagyregénye a legjobb példa erre, amelyben a hús-vér figurák mellett elképzelt alakok is szép számmal mozognak, folyamatos bizonytalanságban tartva az olvasót. Szalay Zoltán persze erre is rákérdezett, és ars poeticának is beillő választ kapott. Darvasi szerint az a jó könyv, amelyik folyamatos nyugtalanságban tartja az olvasót és alaposan megcsavarja a lelkét. „Ha biztonságban érzed magad olvasás közben, akkor hamar elalszol a könyv fölött” – állítja, és alighanem igaza van.

Tíz évvel ezelőtt próbálkozott meg először gyermekkönyv-írással, akkor ötéves kisfiának szánva a Trapiti című könyvet, amelyet Áron azóta sem volt hajlandó elolvasni, ám ennek ellenére komoly sikert aratott Magyarországon – olvasva és a színpadon is. Az író régóta járja az iskolákat ezzel a művel, saját példányába aláírásokat gyűjt a gyerekektől, hogy ne csak ő dedikáljon, hanem neki is adjanak autogramot a kis olvasók. Ilyesmi kevés írónak jut eszébe.

Jelenleg a Háromemeletes mesekönyvön dolgozik, amelyből részletet olvashatunk a májusi Irodalmi Szemlében, és amely igen merész írói vállalkozás. Kicsikhez és nagyokhoz is szól, a sok mese egyetlen történetté áll össze, és szerepel benne a történelem, például a Don-kanyar és Auschwitz is. Mert „minél előbb a helyükre kerülnek ezek a dolgok a kis lelkekben, annál jobb.”