Menzelt emberségéért és humoráért szerették

Ott, abban a színházban, ahol a Szigorúan ellenőrzött vonatok Oscar-díjas alkotója rendezőként és olykor beugró színészként is olyan vígjátékokkal szórakoztatta a közönséget, mint a Balfácánt vacsorára, Még egyszer hátulról, Jövőre, veled, ugyanitt, Hogy szeret a másik, amelyek közül nem egyre, több mint húsz évvel a bemutató után, még ma sem könnyű jegyet szerezni.

Különleges esték sorozata volt a fesztivál. Rögtön a legelsőn Jiří Menzel neves munkatársai ültek a színpadon, hogy ki-ki a maga történetével idézze meg a három évig tartó, komoly betegség után, 2020 szeptemberében elhunyt, világszerte ismert és elismert művész alakját. Jaromír Hanzlík, a Sörgyári capriccio felejthetetlen Pepin bácsija szerint Jirka nagyvonalú volt, de nem éppen bőkezű, ám miután megdicsérte Svájcban vásárolt, elegáns kordbársony öltönyét, a forgatás végén neki ajándékozta. Jitka Zelenohorská, a Vonatokban „megpecsételt”, kéjsóvár állomásfőnök úr „áldozata” épp erről a jelenetről mesélte: „Olyan hideg volt az állomás épületében, hogy majd odafagytam az asztalhoz, mire végeztünk a felvétellel. Mivel tudtam, hogy a kamera előtt lekerül rólam az alsónemű, a legszebb bugyimat vettem fel, ám Jirka finoman arra kért, vegyem csak fel azt, amit a jelmeztervező választott nekem, vagyis egy nem éppen tetszetős cérnabugyit. Anyám szégyenkezve nézte, mire vállalkoztam, a nagymamámnak viszont annál inkább tetszett az azóta legendássá vált pecsételős jelenet.” Dagmar Bláhová, aki a Játék az almáért című Věra Chytilová-filmben volt Jiří Menzel partnere, elmondta: rengeteget improvizáltak a kamera előtt, és mindkettőjük számára kellemes emlék maradt a film, de a bemutató után húsz évig nem is látták egymást, hiszen előbb emigránsként, majd feleségként maradt kint Ausztráliában. 1991-ben aztán Sydney-ben találkoztak újra, ahol a színésznő maga készítette vacsorára hívta meg imádott kollégáját. A finomságokkal megrakott üvegtál azonban, még mielőtt a vendégek elé került volna, kiesett a kezéből a konyhában, összetört, ám a sült csirkét teljes egészében sikerült megmentenie. Egy üvegszilánk azonban épp abba a combba fúródott bele, amely Jiří Menzel tányérjára került. Rá is harapott a rendező, a ház asszonya iránti tiszteletből azonban egyetlen szemrebbenéssel sem árulta el, mi történt. Václav Vydra, aki Francis Veber vígjátékát, a Balfácánt képviselte az esten, lelkesen idézte fel Jiří Menzel 63. születésnapját, amikor Viktor Preiss kollégájával rendhagyó ajándékként sztriptíztáncosnőt rendeltek a rendezőnek. Színpadi deszkákra akkor lépett először a hölgy, ráadásul egyetlen nézője volt, közvetlenül az esti előadás után. Nem kapkodta el a produkciót. Szép lassan, annak rendje és módja szerint vált meg minden egyes ruhadarabjától. A meglepett rendező, az első sor közepén ülve, nem hazudtolta meg önmagát. Két ujjával többször is jelezte: vágja meg a számot a hölgy, fogja rövidebbre.

Az emlékest első számú vendége Bán János volt, Az én kis falum bugyutaságával együtt is szeretetre méltó kocsikísérője, aki továbbra is élvezheti a cseh közönség határtalan rajongását. Prágában lépten-nyomon utána fordulnak az utcán, a népszerűség legmagasabb csúcsáról mosolyoghat hűséges nézőihez. Mivel sokan tudtak az érkezéséről, a képeivel teli albumokkal várták a színház előtt. Pillanatok alatt autogramgyűjtők sora kígyózott a Národní trídán. Volt, aki kiflivel várta, hiszen Otík és a rohlík „összetartoznak” a filmben. Mások apró ajándékot nyomtak a kezébe. Olyan autogramvadász is várt rá, aki 120 kilométert utazott azért, hogy találkozhasson vele. Pedig, ahogy fél órával később viccesen megjegyezte a színpadon: „Én nem James vagyok, nem James Bond, hanem Otík Rákosník.” A hosszan tartó taps természetesen nem maradt el. Amint szóhoz jutott, felelevenítette több évtizedes barátságát Jiří Menzellel, akiben elsősorban az emberségét, a humorát és a szakmai felkészültségét értékeli. Majd hozzátette: ha csak ezt az egy filmet forgatta volna pályája során, neki már akkor is megérte volna, hogy ezt a hivatást választotta.

Magda Vášáryová, a Sörgyári capriccio szépséges Mariskája videóüzenetben fejezte ki Jiří Menzel iránt érzett tiszteletét, Szabó István pedig levelet küldött, amelyet Míla Rádová, a rendező hűséges ügynöke, a fesztivál főszervezője olvasott fel.

„A huncutság királya volt Jirka – állt a levélben. – Szemében örökké ott volt az élet szeretete, a humor, az irónia, amivel szerethetővé tett mindent, minden története minden szereplőjét. Mert ő soha nem ítélkezett. Esendőnek látta az embert, olyannak, amilyen. Úgy mutatta meg a filmjeiben is, amilyen. Ezért mi, a nézői úgy éreztük, magunkat látjuk a vásznon, és magunkon nevetünk. Lubitsch óta nem volt, és ma sincs olyan filmrendező, aki ilyen gyengéd iróniával látja a történelemben sodródó embert, mint Jirka. Már súlyos beteg volt, amikor küldött egy fényképet. Tolókocsiban ül, s a kalapjával a távolból integet. Ezt a képet betettem a Zárójelentésbe, abba a filmbe, amely Jirka halála után készült. Szeretném, ha egyszer megnéznék ezt a képet önök is, de közelről, kinagyítva az arcát. A huncut mosolyát. Amivel búcsúzik, és amit itt hagyott nekünk minden filmjében.”

Sor került egy izgalmas aukcióra is. Olga Menzelová Kelymanová, a rendező özvegye, a magukra maradt idős cseh színészek támogatását segítő Jiří Menzel Alapítvány létrehozója a rendező hagyatékából két tárgyat bocsátott megvételre. Egy eredeti Jan Saudek-képet, amelyen a férjével együtt pózolnak a híres cseh fotóművésznek, és a Zajos magány forgatókönyvét, amelynek első oldalán ott díszeleg a szerző, Bohumil Hrabal néhány sora. Ez a két tárgy máris 160 ezer koronát hozott az alapítványnak.

A rendezvény gazdag fotókiállítással várta vendégeit.

Jiří Menzel úgy csalogat vissza bennünket a múltba, hogy közben ismét az élet szépségére és mulandóságára hívta fel a figyelmünket. De csak úgy halkan, finoman, szinte a fülünkbe súgva. Ahogy szokta.

A szerző a Vasárnap munkatársa