Megtanultam, hogy megszeressem a magyarokat

Catherine sose ült ölbe tett kézzel: anyanyelvén kívül megtanult magyarul, franciául, angolul, olaszul és spanyolul, titkárnő volt, majd édesapja mérnökirodáját menedzselte. Önkéntes munkát is végzett: a zollikoni (Zürich) katolikus plébánia egyházi és szociális tanácsában és másutt. Jelenleg a Kelet- és Nyugat-Európai Kapcsolatok Nőbizottságának vezetője, az Európai Keresztény Nők Ökumenikus Fórumának társelnöke, a svájci Helsinki emberjogi szervezet vezetőségi tagjaként Magyarországért és Romániáért felel, a zürichi Helvetia-Hungaria Társaság elnöke.

Sok az emlék: Svájcban, Erdélyben, másutt. Ami közös bennük: Catherine éppen rohan, intéz, mosolyog, megnyugtat valakit, megmondja világosan a véleményét, magyarokkal kapcsolatos ügyeket intéz, estére pedig már alig tud magyarul, a fáradtságtól keveri az igeidőket, a szavakat. Néha arról beszél, nyugalomba kellene vonulnia, de aztán bevallja: nagyon szereti a rohanást. Nem lehetett könnyű neki svájciként felvállalnia a kacifántos és elágazó magyarügyeket.

– Mielőtt Györgyöt megismertem, nem sokat tudtam a magyarokról. Édesanyám szoros barátságban állt egy magyarországi családdal, tőlük sok képeskönyvet kaptunk és egy kalocsai babát. Hittanórán megtanultuk, hogy Szent István volt az első keresztény uralkodó, hogy Magyarország a kereszténység védője. Valamennyit Petőfiről is tudtam, de nem az iskolában tanultam róla. 1956 nagy élmény volt a számunkra, nagyon jól megértettük, hogy a magyarok a szabadságért harcolnak. Az biztos, hogy a bennem élő magyarságkép romantikus volt, a német irodalom hatására: puszta, csárdás, cigányzene, szóval a megszokott. Az első ismerkedést a nyelvvel György szerelmes levele jelentette, amelyet persze németre is lefordított, hogy megértsem, ha már megírta. Odahaza, a családomnál, nem volt probléma, hogy György magyar. Egyrészt az Amherd család haladószellemű volt, nálunk odahaza ki-bejártak a látogatók, társadalmi rangtól, származástól, bőrszíntől, foglalkozástól függetlenül. Györgyöt azért is szívesen fogadták, mert édesanyám már jóval korábban összebarátkozott a magyarországi Jendrassik családdal, György édesanyja pedig ebből a családból származott. Emellett nagyon jól szót értett az édesapámmal, aki szintén mérnökember volt. Az 1956-os forradalom után Svájcban nagyon jó szemmel nézték a magyarokat. Viszont problémát jelentett az, hogy György unitárius, én pedig katolikus vagyok. Apám csak katolikus esküvőről akart hallani, és végül teljesült is a vágya. De ennek semmi köze sem volt György származásához, magyarságához.

Még egy emlék: a kilencvenes évek derekán, Székelyföldön, Homoródszentmárton mellett, a lókodi eltérőnél, Gyarmathy György saját kezűleg szegzi fel a háromnyelvű táblát, amely ma is áll, és amely azt mutatja, merre kell menni az Öregek házához. Amely elsősorban szintén a Gyarmathy család konokságának köszönheti a létét és a korszerűségét. Catherine azt a nyarat szintén rohangálással töltötte: ide-odacikázott Svájc, Magyarország és Románia között.

– Magyarországot és Erdélyt persze sokkal később ismertem meg. Magyarországra 1961-ben, a házasságkötésünk évében utaztam, de nem Györggyel, aki az ötvenhatos múltja miatt nem látogathatott haza, hanem a szüleimmel, és a húgommal. Budapesten a sógornőmtől kaptam egy magyar nyelvkönyvet. Elmondhatom, hogy a Margitszigeten tanultam meg számolni, és a hét napjainak a nevét fürdés közben sajátítottam el. Aztán beiratkoztam egy magyar tanfolyamra Zürichben, de nemigen volt időm, jöttek a gyerekek. György csak magyarul beszélt a kicsikkel, így hát megtanultam azt, amit én pelenkanyelvnek nevezek. Később egyre több magyar szó ragadt rám, főleg erdélyi körútjaim során. 1995-ben elvégeztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem nyári nyelvtanfolyamát. Körülbelül ennyi. A három gyermekem közül Eszter az, aki majdnem egyforma könnyen mozog svájci és magyar közegben, aki a legjobban ismeri a magyar kultúrát.

Svájc: a Gyarmathy házaspár lakása tele magyarokkal. Van, aki ott lakik, van, aki „csak” ott étkezik.

– Egyáltalán nem érezni, hogy Zürichben vagyunk, lehetnénk Pesten vagy Kolozsvárott is. A férjem persze nem lett jellegzetes svájci, igaz, nem is vártam el tőle. Beilleszkedett, de nem asszimilálódott. A beilleszkedés a legkönnyebben a szakmájában történt meg. Ami azonban a szűklátókörűség és nyárspolgáriasság benyomását keltő svájci illemkódexet illeti, bizony nem lehetett könnyű a dolga. Száz százalék, hogy sokat mérgelődött magában, de mondani nem mondott semmit. Konok ember ő. Amikor Magyarországon és Romániában megtörtént a rendszerváltás, György valamennyire megváltozott: felengedett benne a görcs. Végre valahára természetesen viszonyulhatott közelebbi és távolabbi szülőhazájához: Magyarországhoz és Erdélyhez. Miként más emigránsok is, részt akart venni az újjáépítésben. ĺgy kezdődtek meg végeérhetetlen utazásaink. Külön esélyt jelentett, hogy a svájci Helsinki szervezet Magyarországon szemináriumokat tartott polgármesterek és az önigazgatásban dolgozók számára. Ebben az emberjogi munkában mi is részt vettünk, sok barátságot kötöttünk. Persze nemcsak György alkalmazkodott Svájchoz, nekem is alkalmazkodnom kellett a magyarsághoz. Hála a férjemnek és annak, hogy az apósommal olyan sok őszinte beszélgetést folytattam, megtanultam, hogy megértsem, elfogadjam, megszeressem a magyarokat. Nem váltam magyarrá, de nagyon együtt érzek ezzel a néppel, ezzel az országgal. Hálás vagyok, hogy férjem más vallású és más származású, mint én, mivel így kinyílt a szemem, és sok mindent megismertem. Mondhatni, meggazdagodtam ezáltal. Megértettem, hogy a magyarok nagyon különböznek a svájciaktól: mi „Willensnation” vagyunk, vagyis nemzetté akartunk válni, de a különbözőséget is nagyon műveltük a kantonok között, hosszú folyamatosságra és folytonosságra tekintünk vissza. A magyaroknak mindig mindent újra kellett kezdeniük. A magyaroknál a földrajzi, nyelvi és egyéb okok folytán kialakult valamiféle szigetlakó-mentalitás. Nem könnyű mindig megérteni ezt a gondolatmenetet és a lelki érzékenységet. Még ma is vannak problémáim az esetleges nacionalizmus, a saját történelem kritikátlan szemlélete miatt.

A zürichi Idaplatzon Catherine nem a svájci hegyekről mesélt, hanem a Pusztáról.

– Az olvasmányaim hatására is mindig vágytam rá, hogy megismerjem a Pusztát. Ez csak 1968-ban sikerült nekem, György persze akkor sem mehetett Magyarországra. A Hortobágyon rendeztek egy lóversenyt. A reggelt pecsenyével és pálinkával kezdtük, ami eltért az otthoni szokásaimtól. Meg is éreztem, pedig nekem kellett volna az autót vezetnem. ĺgy hát ötösfogattal hajtottunk ki a pusztába, ami akkora élmény volt a számomra, hogy soha el nem felejthetem. A puszta manapság már nem nagyon puszta, de gyönyörű a szélben hajladozó fű, tavasszal a tócsákban virágzó sárga írisz, a homokos talaj, a táj hihetetlen nyitottsága, a felhők sose látott alakzatai. Nem tudom, hogy élhetnék-e ott, de nagyon jól megértem Petőfi rajongását és azt, hogy rokonságot érzett a Pusztával. A Pusztát minden évszakban felkerestem, és mindig elragadott.

Egy falusi házban, az Isten háta mögött: Catherine nagyon jól érezte magát, de az egyik résztvevőnek kicsúszott a száján valami súlyos otrombaság más nemzetek ellen. Catherine felszisszent, egész este nem kacagott többé.

– Sokszor előfordult, hogy nem veszik észre: nem vagyok magyar születésű. Egyszer egy londoni magyar hölgy megkérdezte Györgyöt, mikor vett el magyar hölgyet, hiszen az előző felesége svájci volt! Persze, kényesebb helyzetek is adódtak. Például egyszer Svájcban olyan magyarokkal üldögéltünk, akik nem ismertek engem különösebben. Az est során sok epés megjegyzést tettek Svájcra és a svájciakra. Én csak hallgattam. Akkor egy hölgy megkérdezte tőlem, mikor jöttem el Magyarországról. Sohanapján, válaszoltam, mivel itt születtem. Mire ő: De a szüleid mikor emigráltak ide? Ők se emigráltak, feleltem, mivel mi svájciak vagyunk. A hölgy persze elvörösödött. Hál’ Istennek kevés ilyen eset adódott életemben. Ugye, Catherine a nevem, de nagyon szeretem, ha Katinak, Katinkának, Katókának, Katikának neveznek. Ilyenkor elmelegedik a szívem körül, mert úgy érzem, szeretnek engem a magyarok. Mint ahogy én is szeretem őket.