Tegnap a mában

Legalább sebtében kapott válaszért, tomboló augusztusi kánikulában, Dunaradványon a 76 éves Vörös János portáját keressük. A helyszínen azután két meglepetés is fogad: a vendégvárón sarkig tárt utcakapu, beljebb pedig, a régies ház kerti előterében nemcsak a házigazda várja jöttünket, hanem egyik közeli rokona, a szintén 1943-ban született Tücsök Lajos is. A párbeszédnek gondolt csevej így rögvest többszemközti társalgássá bővül. 

Ha egy meglett korú radványi lélek, akár a nyár derekán, leballag a Dunához, mi az, ami ott az eszébe jut? 

Vörös János (V. J.): Én rengeteg dologra úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna! És ha van kinek, szívesen beszélek róla, mert a mai fiatalok egészen más világban élnek. A tőlünk idősebbek pedig már egyre többen odavannak, és már a régi cimborák közül sincs meg mindenki. Igaz, világmegváltó dolgok nem történtek itt hajdan, legalábbis ezt hallottam a szüleimtől is, de azért érdekes volt itt az élet. A Duna halat, a környék vadat, az enyhe dombok szőlőt, a kilenc-tíz radványi malom többeknek megélhetést adott, és persze a faluban sem múltak el a napok tartalmatlanul. Volt itt szabómester és rőfös, házaló kereskedő meg vegyeskereskedő, szitakészítő, Csehországból ideszármazott asztalos, öt-hat cipész meg csizmadia, több ács, élt itt néhány zsidó család, működött egyházi iskola, a háború után viszont csak negyvenkilencben indult újra magyarul a tanítás, már az állami iskolában.

Tücsök Lajos (T. L.): És hogy a Duna partján állva mi látszik másnak, mint ahogyan az több-kevesebb esztendővel ezelőtt volt? Hát amióta a túlparton, Szőnynél megszűnt az olajfinomító, azóta jóval tisztább lett a vize. Szemlátomást tisztább, mert a község fölötti iszaposabb részen a kagylók is újra megjelentek. De sokkal mélyebb és veszélyesebb is a medre, mert egyfelől a magyar, másfelől a komáromi vállalatok jócskán kitermelték belőle a kavicsot. Régen bele lehetett gázolni a Dunába akár harminc méterre is, általában csak derékig ért itt a víz, most viszont alig tesz meg benne valaki pár lépést, máris eltűnik a lába alól a talaj. A parttól négy-öt méterre már úszni kell, aki pedig még tovább merészkedik, annak bizony fárasztó feladat a visszaúszás. Manapság talán ezért mennek le hőnyáron is kevesen a Dunához. A mai fiatalok okostelefonjaikkal inkább az üdülőhelyeket és a wellnesseket keresik. 

V. J.: Ami volt, az volt. Higgye el, mára minden megváltozott. Ki hinné manapság, hogy még a mi gyerekkorunkban is lehetett ruhát mosni a Dunában, vagy hogy akadt, aki az ötvenes évek elején a folyóból merített ivóvizet? Egy-egy háznál, a tyúkok mellett, akár 35-40 kacsát és 10-12 libát neveltünk. Szépen jutott belőle a komáromi piacra, a sok tojást meg a karvai tyúkász jött megvenni, hogy aztán ő adja el valahol. Ma viszont alig van kacsa a faluban, a házaló tyúkászról nem is beszélve. Annak idején fontos volt, hogy jó legyen a burgonyatermés is, mert a három-négy gyerekes, közepes létszámú családokban évente úgy hétnyolc zsák is elfogyott belőle, míg manapság az emberek egy szezonban alig tíz kiló krumplit esznek. Mi még azt ettük meg, ami az asztalra került, vagy éhesek maradtunk. Gyerekként sem lehetett válogatni az ételek között. És ez nem a szülői szigort, hanem a rendet jelentette a családban.

T. L.: Apám dunai halász volt. Később is gyakran emlegette, hogy többen és kerítőhálóval húzták a halat. Szerencsés napokon három és fél mázsát is fogtak egyszerre. Tudták, melyik hal mikor úszik, tudták, melyik szakaszon, hiszen Karvától egészen Izsáig halásztak. Mert hal volt errefelé bőven. Márna, süllő, kecsege, csuka, ponty, harcsa, keszeg... Ha nem is gazdagon, de a dunai halászat megélhetési forrást jelentett. 

V. J.: Vagy már a gyermekkortól fogva jó szórakozást. Lementünk a vízhez, kétméteres nádszállal, cérnával és gombostűvel pecáztunk. Általában böklére, mifelénk így hívták a légykapó halat. Mikor mennyi böklét fogott az ember. Egy ültő helyében néha húszat vagy még többet. Bármikor lementünk a Dunára, fogtunk böklét eleget. Itthon megpucoltuk, megsütöttük, nagyon finom volt. De meg tudnám enni most is, ha volna! Ha a bökle éppen elhúzódott, fogtunk halat. Régen volt, szép is volt, sokak szemében talán igaz sem volt. Mert ma már pecsétes engedelem nélkül sem böklét, sem nagyobb halat nem szabad fogni. Hát milyen világ az, ahol itt a Dunánál lakó ember sem pecázgathat az unokákkal! Egy evésre valót sem. Pedig a padláson máig megvannak a régi halászszerszámok, oda raktam föl mindet sorban. Künn a borházban meg minden, ami a szőlészethez kellett. Egyszer csináltam is kiállítást ezekből a dolgokból azon a címen, hogy Szüleink használták. Kár, hogy nem látta, hiszen az öreg holmi már csak nézegetésre való. 

T. L.: Az idevalósi ember Mocstól Patig úgy ismerte a vízpartot és az egész környéket, mint a tenyerét. Ahogyan azt is tudta mindenki, hogy a vidék vadvilága szintén gazdag. Sokféle szárnyas és futóvad találta meg itt a helyét. Így a helyi ember is meglelte olykor a pecsenyének valót. És teremni sem termett itt semmi olyan, amit ne lehetett volna felhasználni. Lenn a vízparton úgy nőtt a fa, mintha húzták volna. Ágaikat a szél hol ide, hol oda hajlította. Ha jól lementek a gyökereik, utána már hiába akarta volna vinni egyiketmásikat a Duna. Annak a partot paskoló fodrai vagy máskor a víz színe sok mindent elárult. Csak érteni kellett az üzeneteit. A dunai embernek ezt tudni kellett. 

V. J.: De egy nehéz időben azt is meg kellett érteni, hogy a Duna határfolyó. Az anyám testvére még annak idején Magyarországra, a szemközti Neszmélyre ment férjhez. Lementünk a Dunához és láttuk a házukat! A negyvenes-ötvenes évek fordulóján, meg még tovább is. Átkiáltani is tilos volt, nemhogy átmenni a túlpartra. Látni láttuk egymást, de csak némán integettünk egymásnak. Kemény világ volt akkoriban, és a Duna zord határként választott el szülőket, gyerekeket, rokonságot.

T. L.: A gyermekkor mégis felejthetetlen. A Dunának akkoriban iszaposabb illata volt, mert ha jött a tavaszi vagy az erősebb nyári ár, több helyen tudott kissé kiszaladni, bár mifelénk lápos zugai így sem voltak. Viszont decemberben, az alacsony vízállásnál, a Zsitva-toroki zátonyos szigetre jártunk a kecskékkel, mert a falu fagyos határában már nemigen volt mit legelniük. Az enyhén vadregényes környéknek ebben a szögletében azonban kedvükre rágcsálhatták a fűzfabokrokat. Mi, a kiskamaszok pedig kergetődztünk, uszadékfával tüzet raktunk, és úgy melegedtünk. Ezek téli örömök voltak, míg a nyári ár azt hozta, hogy Keszegfalu határából savanyú almákat vitt hátán a víz, nálunk csak le kellett halászni. 

V. J.: Dunaradvány hagyományosan híres volt a vízimalmairól. Szekereken, a mezei utakon messzebbről is ide hordták megőrölni a gabonát. Pedig működtek malmok Dunamocson, Marcelházán, Madaron, Izsán, Naszvadon is. Lajos cimborámmal a mi nemzedékünk az utolsó, amelyik felnőttként találkozhatott még az utolsó radványi molnármesterrel, és ezért jól emlékszünk is rá. Sajnos, a háború alatt Dunaradványnak szintén kijutott a közeli olajfinomítót ért bombatámadásokból, és egy híján az összes malom odalett. Szüleink mondogatták, hogy a molnármesterekre itt mindenki felnézett, még ha nagy volt is a rivalitás közöttük. És hogy a távolból érkező gazdák kedvében járjanak, hát kitűnő rétesekkel, még gyakrabban a kuncsaft előtt gyúrt és a bárdszerű ácsfejszével kockákra szabdalt, vastagabb tésztából főtt túrós csuszával kínálták a gazdákat, amíg a gabonából meglett a friss liszt. Nagy-nagy kár, hogy ma már nem akad senki, aki Radványon öregbíteni tudná ezt a régi hagyományt.

T. L.: A magyar időkben a malmokhoz egy kisebb, de jól felszerelt kikötő is létesült. A háború után azonban a „nasilugyia” – ahogy azt errefelé megtanultuk – a határsávban levő összes ipari létesítményt leszerelték, és az utolsó szögig elszállították.

V. J.: Napjainkra már tényleg csupán az emlékek maradtak. Az egykori Dunaradványra, amikor a faluban még nem gátolták a szabad járást a kicentizett parcellákon álló nyaralók hetyke kerítései. Az azon időkhöz fűződő emlékek, amikor az emberek errefelé is közlékenyebbek, összetartóbbak, barátságosabbak voltak. Manapság mindenki más-más nézettel, más-más véleménnyel van. Bezzeg ötvenháromban, amikor a felejthetetlen 6:3-as angol–magyar volt! A fél falu egy rádió mellett, egy udvarban, közösen hallgatta a meccset. Persze, ami a múltban volt, az már valóban csak volt; ebben a rekkenő hőségben még az augusztusi délibáb sem hoz vissza belőle semmit. Pedig nagy kár.