Megszólalnak a betonbunkerek

A művészházaspár ezekre a nagyméretű, nyitott betonburkokra egy bozótosban bukkant rá a szeredi cukorgyár közelében. Előbb úgy vélték, egykor a gyárhoz tartozhattak, és esetleg raktározási vagy egyéb, a gyártással összefüggő célokat szolgálhattak. Később egy helyi illetőségű idősebb férfitól hallották, hogy ezek a – nyílással ellátott, betonból, drótháló köré öntött – gömbök védelmi célú építmények, ún. egyszemélyes gömbbunkerek voltak.

Monika és Bohuš Kubinskí, miután több ilyen gömbobjektumot feltártak – hét darabból alkották meg a somorjai kortárs művészeti galériában látható installációjukat –, a művész szemével előbb (funkciójuktól elvonatkoztatva) vonzó, különleges esztétikát hordozó alakzatokat láttak bennük. Akár valamiféle szobrászi megnyilatkozásnak is tulajdonítható, szép formát hordoztak magukban. S ha a „szép szobrászati formához” hozzárendeljük a nyitott burkok eredeti funkcióját, vagyis hogy ezek az történelmi leletek milyen borzalmas célokat szolgáltak, beszédes művészi médiumként kezelhetők. Monika és Bohuš Kubinskí a nyitott betongömbök ilyenfajta kezelhetőségét használta ki, amikor azokat – a szépség és a borzalom kontrasztjára építve – a zsinagógában, festménynapló-lapokkal kiegészítve, művészi alkotássá transzformálta.

A hely szellemiségvel felerősödve maga az objekt és az azzal összefüggő festmények (a projekt születéséhez kapcsolódó vizuális napló lapjai) a történelmi emlékezetet több síkon aktiválják. A kiállítás átélését segíheti a személyes és a kollektív emlékezet, de mélyíthetik a megélt tapasztalatok vagy a hallott-tanult ismeretek is.

Monika és Bohuš Kubinskí somorjai zsinagógabeli kiállítása szabad folytatása, továbbgondolása egy korábbi projektnek, melyet tavaly nyáron Prágában, a DOX kortárs művészeti központban mutattak be. Annak alapja is a betonbunkerek voltak, ott viszont egy más háborús valóságra utaltak. Akkor a kortárs térben – az első világháború évfordulójának évében – háttérként tömött homokzsákokból alakítottak ki olyan erődítményimitációt, mely a verduni védelmi rendszert jelképezte.

Az akkori és a mostani kiállítás együttesen egyebek mellett azt üzeni, hogy 1914-ben megkezdődött a nagy háború… de 1918-cal nem ért véget. E mostanihoz, az At Home Galleryben látható installációhoz nem is kellett háborús kulisszát építeni külön művészi objekt formájában, hiszen a bunkerekhez „keretet szolgáló” falak, a zsinagóga belső tere olyan közeg, mely minden további beavatkozás nélkül aktiválja a történelmi emlékezetet.

A kiállítás látogatója azonban nem csak passzív, távolról figyelő szemlélő lehet a bunkerek művészeti médiummá alakított világában, amely elgondolkodásra, történelmi és mai események, viszonyok összevetésére, értékelésre késztet. A megszólító egységgé installált különféle színű betongömbökkel ugyanis nem csak szellemi, hanem érzelmi átélést is kínálnak a kiállító művészek. A feltárt leletként épen maradt vagy más-más mértékben megrongálódott bunkerépítményekbe vasállványok kerültek, amelyek egy zenélő szerkezetet tartanak. E konstrukciók miniatűr hajtókarral szólaltathatók meg, s finom melódiával töltik meg a betonüreget. Ez pedig hang-érzet síkon vált ki hatást. Az üregben megszólaló finom belső hang (a konkrét megszólalás) és a betonfalra kívülről rázúduló durva háborús zajok (elképzelt hanghatások) olyan érzelmi helyzetbe képesek hozni a beleélő képsességgel megáldott nézőt, amely állásfoglalásra késztet.

Érdemes beállni a somorjai kiállítás szellemi-érzelmi vibrációt kiváltó közegébe: átérezni a pusztítás leleteinek máig kiható, nyomasztó súlyát.