Megoldás agyhalállal

Mert hát tényleg arról szól, a nő és a férfi kapcsolatáról – ám itt az egykor tehetséges ifjúnak nyilvánított, de azóta levitézlett, megöregedett, mégis egyfajta sznobériát megtartó Zsigó bátyánk és egy nem sok iskolát járt, vidékről felköltözött pincérlány románcáról (?) van szó. Azonban mindez hol poétikus, hol erőszakot szerető, hol lírai stb. jelentésadóinak köszönhetően az Agyközpont szűrőjén, ahhoz való viszonyán keresztül jut el hozzánk a regény szinte mindentudó elbeszélőjének jóvoltából, akinek kiléte ily módon rejtélyes marad.

Az elbeszélői technika sajátsága, hogy minden megkettőzve jelenik meg, a dolognak egyszerre két oldalát mutatva meg, vagyis tulajdonképpen egyiket sem. Minden ebben az eldöntetlenségben lebeg, a románc részletei, helyszínei, szereplői is. Így lesz a pincérlány egyszerre a szende, kissé naiv, butuska Susánka (aki negatív véleményeinek kifejtése során ugyanakkor meglepő jártasságot árul el az opera területén Zsigó bátyánk legnagyobb örömére), a másik oldalon pedig a lotyó, mindenkit megszerző Selyempina. S az olvasatok egyike így mutathat abba az irányba, hogy Zsigó bátyánk másik énje bizony az Agyközpont. Vagyis leszögezni semmit sem lehet, a szövegben finoman elrejtve megtalálhatjuk bármely biztosnak hitt gondolatunk cáfolatát is.

Bán Zoltán András első szépprózai kötete számomra mégsem azt a minőséget képviseli, amit a kitűnő irodalomkritikustól vártam volna. Ugyanis kimódoltsága, didaktikussága túlságosan is erős, szinte minden szavára rányomja bélyegét. És ezt az a tény sem tudja feledtetni, hogy a regény Krúdy Szindbádjának egyfajta negatív átíratának tekinthető. Gyakorlatilag szinte minden megtalálható benne, amit a regényről ma tudhatunk, sőt annak pontosan az ellenkezője is, mégse válik élő szöveggé. Az olvasónak mindvégig megmarad az az érzése, hogy ez a készakarva is kurta történet – egy idősödő operaházi kottatáros és alkalmi súgó kései szerelemre gyúlásának, majd kijózanodásának története – az előbb említett regénytechnikai ismeretek illusztrációjaként működik.

A barokkos mondatok zsúfoltsága helyenként öncélúnak hat, s a végső megoldás, a pincérlányból való kiábrándulás, az elhalasztott öngyilkosság, az agyközpont életválsága, majd az ebből következő megvilágosodásszerű eligazodás az élet dolgai közt túlságosan is banális, mintha ez is az említett illusztrációjelleget húzná alá.
Összegzésül annyi mondható el, hogy szép, de talán túlságosan is teoretikus ihlet teremtette Susánkát és Selyempinát. (Zólya Andrea Csilla)

Bán Zoltán András: Susánka és Selyempina. Scolar, Budapest, 2007
Értékelés: 7