Megfigyelték, követték, lehallgatták

Ahogy a darab bevezetőjében elmondja: „Ösztönös késztetést éreztem, hogy bőségesen merítsek a Nyugat újkorának szelleméből. És úgy találtam, hogy az sehol sincs olyan töményen sűrítve, mint az értelem, humor és fantázia karneváljában, a Mindenmindegy Jakab meg a gazdájában.” S hogy minél több időt tölthessen e két személy társaságában, képzeletében úgy tűntek fel, mintha ő maga alkotta volna meg mindkét figurát. Bár a mű Denis Diderot regényének változata, Kundera hangsúlyozza: darabja nem a francia szerző alkotásának átírása, hanem az ő színdarabja. Vagyis az ő variációja Diderot-ra, s a szerző iránti csodálata vezérelte.

A cseh közönség 1975-ben láthatta először a darabot. Abban az évben, amikor Milan Kundera a feleségével együtt Brünnből, autóval elindult Franciaországba. A hatvanas-hetvenes években legendássá vált Divadlo na zábradlí közönsége vagy hússzor szakította meg dübörgő tapsával az előadást. Kundera már nem láthatta a színészek frenetikus játékát, és később is csak videófelvételről. Európai színpadokra a nyolcvanas évek első felében tört be a darab. „Párizsban nézhető, Zágrábban kitűnő, Genfben majdnem zseniális, Brüsszelben katasztrofális előadást láttam” – emlékezett később az író.

Bölcs és szellemes, filozófiai kérdésekkel tűzdelt vígjátéka, amely egyszerre története barátságnak, szerelemnek, hűtlenségnek és árulásnak, két világ, két zsáner és két szerző találkozását is megeleveníti. A Zádor András fordításában magyarul is megjelent művet Ivo Krobot rendezésében 1993 májusában mutatta be a Katona József Színház, és majdnem harmincszor játszották. A szlovák közönség tíz évvel korábban, Turócszentmártonban láthatta először a darabot. 1986-ban a színművészeti főiskolások vizsgáztak vele, 1993-ban pedig a Štúdio S mutatta be.

Pontosan harminc év elteltével most a pozsonyi Astorka Színház tűz- te műsorára a darabot Milan Kun- dera közelgő 93. születésnapja alkalmából. A Párizsban élő író már lezárta életművét. Hazalátogatást nem tervez. Gyermek- és ifjúkorának helyszíne, Brünn, egyetemi éveinek, költői, majd írói kibontakozásának, olykor nevetséges szerelmeinek városa, Prága már elvesztette számára mágneses vonzerejét. Még nem búcsúzik az élettől, de már ajtókat csukogat be maga mögött.

A Chicagóból végleg hazaköltözött, egykori cseh emigráns Jan Novák és a francia Jean-Dominique Brierre egy-egy Kundera-életrajza után megjelent nemrég egy harmadik könyv is, amely ugyan nem A lét elviselhetetlen könnyűsége, A tréfa és Az élet máshol van világhírű írójáról szól, de ő is szerepel benne, méghozzá Milos Forman, Věra Chytilová és mások társaságában. Ezt a páratlan fotóalbumot Prága, a titkosrendőrség kamerájával címmel a Totalitárius Rendszerek Kutatóintézete adta ki a csehszlovák titkosrendőrség felvételeivel és feljegyzéseivel. A fotók 1969 és 1989 között készültek „tudományos és művészi céllal”. Amint a könyvből kiderül: a nyolcvanas évek végén még vagy nyolcszáz „megfigyelő” dolgozott a titkosrendőrségnek. Az őket irányító magas beosztású elvtársak parancsai alapján nemcsak a kiszemelt személyeket, hanem azok családtagjait, barátait, ismerőseit is nyomon követték. A titkosrendőrség „szakemberei” szerint ezek a képek nem pusztán dokumentumértékűek, hiszen a „normalizációs Prága esztétikus arcáról is tudósítanak”. Mire gondoltak vajon az illetékesek? A szürke, elhanyagolt épületei és üres kirakatai miatt szégyenkező, csupán száz tornyára büszke városra? Milos Formant a Vencel téren kapták lencsevégre, a két rendszerellenes írót, Václav Havelt és Jáchym Topolt az Óvárosban, Kunderát, a filmművészeti főiskola kiebrudalt tanárát pár lépésnyire az albérletétől.

Tízezer felvételből kétszáz került az albumba, s ezek egytől egyig amatőr felvételek, nem alkotói babérokra, hanem hatalomra éhes „fotósok” képei. Nem titkolózik a kötet: megmutatja azt is, milyen trükkökkel készültek ezek a felvételek. Volt, aki hosszú, bő kabátja alatt rejtette el a fényképezőgépet. Másvalaki babakocsit tolt maga előtt, mert abba volt beágyazva a gép. Ugyanezt a célt szolgálta egy autó motorháza is, vagy egy ridikül, esetleg diplomatatáska. Kis gépek voltak ezek remek optikával, hogy ellenfényben is „jól olvasható” dokumentumok születhessenek, például egy füstös kávézóban. A képekhez természetesen pontos leírások is készültek. A Milan Kunderáról adott jelentések részletesen beszámoltak a megfigyelés minden mozzanatáról.

„1969. augusztus 27. Božena Lisová (fedőneve TYÚK 2) 9.45-kor megérkezett a Bartolomějská utca sarkára, kiszállt a kocsiból, bement a telefonfülkébe, és felhívott valakit. Miután a kocsi leparkolt a Hus utca sarkán, a sofőr találkozott Kunderával, együtt mentek a fülkéhez, Kundera és a TYÚK ott találkoztak, gyalog megtettek 20 métert, majd megálltak, és láthatóan megegyeztek valamiben. 10.05-kor jött az útlevélosztály munkatársa, a táskájából elővett egy köteg papírt plusz egy zöld útlevelet, és átadta mindezt Kunderának. 10.30-kor Kundera és a TYÚK kézfogással búcsúztak egymástól.”

Nyolc évig állt a titkosrendőrség megfigyelése alatt az író. 1969 után politikailag már nem exponálta magát olyan erősen, mégis követték. Olvasták a postáját, lehallgatták a telefonbeszélgetéseit, átkutatták a lakását, lefotózták a kéziratait, sőt még a bankkönyvét is. 1975-ben, amikor két évre kiengedték Franciaországba, és a rennes-i egyetem vendégprofesszora lett, a csehszlovák titkosrendőrség abban reménykedett, hogy majd ott fejt ki államellenes tevékenységet. Kundera óvatos volt, így csak négy évvel később, 1979-ben fosztották meg csehszlovák állampolgárságától, amikor párizsi kiadója gondozásában megjelent a Nevetés és felejtés könyve, amelyben élesen kritizálta az itthoni politikai viszonyokat.

Negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy visszakapja azt, amit elvettek tőle. A sors iróniája, hogy azóta egyszer sem utazott haza. Még titokban sem, ahogy régen nemegyszer megtette.

A szerző a Vasárnap munkatársa