Megcsonkolt füzek mementója

Janiga József egyike azoknak, akik megteremtették és újrafogalmazták Csallóköz festői karakterétSomogyi Tibor felvételeKezdve a konstruktív képektől, a figurális és zsánerképeken keresztül, amelyeken az aratók vagy a szőlőművelők is ott vannak a tájban, egészen a legismertebb témáját, a csallóközi tájat ábrázoló festményekig. „Janiga József egyike azoknak, akik megteremtették és újrafogalmazták Csallóköz festői karakterét – mondta Farkas Veronika művészettörténész, a komáromi kiállítás kurátora. – Sajátos módon közeledik a tájhoz, mivelhogy az ő számára rendkívül fontos az együttlét, a leborulás a táj előtt.”

Ebből a leborulásból, valamint abból, hogy benne élt a tájban, nap mint nap járta a természetet, ismerkedett vele, egyre közelebb és közelebb került hozzá, megtalálta a sík végtelennek azt a karakteres jellegét, amelyből ecsetje nyomán kibukkantak a csallóközi táj festői „portréi”. Azt nyilatkozta ugyanis ötvenévesen, amikor megkerestem őt egy interjúra, hogy: „Nekem a táj olyan, mint az ember. Létező, élő tartomány. Tisztelem, és meghatódom tőle. S mi a legérdekesebb az emberben? Az arca, a portréja, nem? Én úgy nézek a tájra, mint egy portréra, amelyben előbb fel kell ismernem, majd ábrázolnom, kiemelnem a megkülönböztető lényeget. /.../ Én a képemen azt is szeretném megmutatni, hogy milyen a viszonyom a tájhoz, tehát az érzéseimet is.”

Ismétlem, ebből a leborulásból és ebből a meghatódottságból születtek meg a csallóközi táj karakterét, lényegét sajátosan, különleges villódzó vibrálással visszaadó végtelen búzatáblák, a nagy égboltok, a magas horizontok. És a szimbólumokkal kiáltó tájrészletek, vagyis a drámát magában rejtő-hordozó táj. A megcsonkolt fűzfában ugyanis ott van az árvíz veszélyének lehetősége, a lángoló-égő tájban a kiszáradás és a savasodás lehetősége. Egy olyan drámai állapot képe csillan meg ezeken a festményeken, amikor olyanná válnak a fák, mint egy mementó. Felkiáltanak.

Azt mondta ötvenévesen, hogy: „... Elsősorban magamnak festek, de amikor látom, hogy másnak is élményt, örömet szereztem a képemmel, az nagy erőt tud adni. Ezért is mondhatom, hogy nekem a táj egy biztos kapocs az élethez.” Kapocs maradt számára az élethez, akkor is, amikor nagy baj érte. Amikor odafigyelő orvosai, ápolói törődésével és felesége, Éva asszony segítségével, a gondoskodó társ hitének és szeretetének erejétől felépült az agyvérzésből, és hatalmas akaraterővel megtanult újra festeni. Bal kézzel. (Az is egy csoda, ahogy újra megszólalt és megtanult beszélni. Egy este Éva asszony az ágya mellett ülve a szemébe nézett, s mivel hiába beszélt hozzá, elkezdte, hogy: „Este van este van: ki-ki nyugalomba!”... s ő szólásra nyitotta a száját, és folytatta: „Feketén bólingat az eperfa lombja.” Aztán végigmondták a verset.)

Az életmű kiállított darabjain kívül még valami mutatja Janiga Józsefet: fotográfiák, amelyek a találkozásait örökítették meg. S bőven voltak „nagy találkozásai”, mivelhogy sokan szerették. Mélyen tisztelte a hazai művészeket, akikre felnézett. És alázattal fordult mindenki felé, aki őszinte és igaz gesztussal közelített hozzá. A kiállítás megnyitóján nemcsak az ismerősök, barátok és tisztelői jöttek el feleleveníteni az életművet, hanem a szakma is.

Janiga Józsefet bántotta, hogy voltak dolgok, amelyeken nem tudott segíteni. Ezekkel kapcsolatban így vélekedett az ötvenedik születésnapja alkalmából készített beszélgetésben: „Ha én lennék a mindenható, akkor csak intenék az ujjammal, és meg lenne oldva. De mert nem én vagyok, a magam kis eszközeivel próbálhatok segíteni. A munkámmal, a festéssel. Egyszer azt mondtam, hogy én a színek napszámosa vagyok. Nem a földön, hanem a képek mezején szántogatok.”