Megbélyegzettek országa

Kíváncsi németek és japánok szemlélik az utolsó őszi verőfényben fürdő téren szédelgő, tömegnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szedett-vedett társaságot. „Mit akarnak?” – teszik fel egymásnak, majd nekünk, bennszülötteknek a kérdést. „Szerintem maguk sem tudják” – felelném, de eszembe jut, hogy ezzel a politikusaink által vért izzadva kiépített országimázst dönteném romba. „Tüntetnek” – mondom, mert ez mifelénk szokás, sőt presztízskérdés. Csodálkozó tekintet a válasz.

Jelek a falakon, a szobor talapzatán, a kabátokon, a transzparenseken. Anarchia, totálkáosz, függetlenség (vajon kitől és mitől akarunk függetlenné válni?), legalizáljuk a marihuánát, szabadságot Palesztinának... Nagy jelszavak a levegőben; erre mindig bejön a „plebs”. Az elmegyógyintézetre rég megérett hajléktalan – ha arra járnak, szólítsák csak Janónak, és adjanak neki egy ötöst – abbahagyja a galambok riogatását, majd egy ügyes bekerítő hadműveletet követően megrohamozza a csoportot. „Le a Vatikán hegemóniájával! Éljen meg minden egyház hívei adományaiból! Le az emberek manipulációjával!” A tévé képernyőjéről jól ismert, minden ellen tiltakozók vannak a legtöbben. Üdvözlik egymást, majd szigorú arcot vágva átélik a helyzet komolyságát, sőt tragikumát. Hiszen itt ismét rendszert kell dönteni...! Vérvörös nyakkendőben, konfekcióöltönyben jelenik meg a kommunista párt képviselője, ám a szervezők rövid úton elküldik a fészkes fenébe, hogy itt ne propagáljon. Ez most nem arról szól, hogy ki hogyan lop, csal és veri át a népet, hanem éppen az ellenkezőjéről – hogy ezt senkinek sem volna szabad megtennie. A képviselő sértődötten távozik, megfogadva magában, hogy ha ismét eljön az ő ideje, népi milicistákkal kergetteti majd szét ezt a nagypofájú csürhét. Miféle dolog az, hogy őt nem hallgatják meg?!

A templomból araszolgató néni látószemüvegét olvasóra cseréli, és a kezébe nyomott röplap tanulmányozásába kezd. „Szodoma és Gomora!” – dobja el a súlyos gondolatoktól roskadozó pamfletet, majd keresztet vet, és sietve távozik. Az ószövetségbeli Lót példájára gondol, és nem néz vissza.

Egy szónok a tévének nyilatkozik a gondolat, a vélemény és a lelkiismeret szabadságáról, miközben egyre jobban belebonyolódik a szövegbe; a demagógiai főiskolán szerzett tudása menti meg végül. Nem mond semmit, de azt nagyon ügyesen teszi. Még politikus is lehet belőle, ha a kellő időben a megfelelő oldalra áll. A város legmagasabb pontján álló Tisztelt Házban a honatyák közben arról döntenek, kinek van joga rendelkezni a még meg sem született élet fölött, ki legyen minden titkok tudója, és még számos fontos dologról. Egyenes adásban köpik szemközt egymást, majd a színfalak mögötti büfében újra kibékülnek. ĺgy van ez rendjén...

Nem is olyan távol még áll az emelvény, melyről Szent Péter földi helytartója néhány napja megáldotta a tömeget; némelyik templomon még a Vatikán zászlaját lobogtatja a szél – egykedvűen, mint akinek mindegy, milyen zászlót lobogtat. A téren elhangzó érvek súlyába belereccsen a pápa trónja, de ő ezt nem veszi észre.

Aztán mások jönnek – akiknek az fáj, hogy még ember él a Földön, hogy még merünk lélegezni, alkotni és gyarapítani. Ők is meghallgatásra találnak, majd békésen távoznak. A közelben cirkáló rendőrök elnéző mosollyal nyugtázzák a csődület fegyelmezettségét; ugyanúgy a talapzatáról a semmibe meredő partizán is, aki annyi mindent látott már, hogy fel sem figyel a történésekre. Ő majd akkor lép le onnan, ha ismét megannyi szolga nép...!

Janót, a stratégát a külföldi közönség mindannyiszor finom cigarettával jutalmazza, és általában összejön az esti „csucsura” való, meg kiflire is marad. A Nap pályájának legmagasabb pontjára ér; az egyház és a hitoktatás ellen szónoklók szavait elnyomja a székesegyház tornyának harangja. Az életkörnyezet szennyezése ellen szót emelők szavát pedig a lóerők dübörgése. Senki sem gondolja komolyan az egészet; így legalább nem lesz belőle baj. Hogy valaha tankok, forradalmak zúgtak végig ezeken az utcákon, majd elmondja az esti híradó. Fő, hogy bármilyen formában is, de tombol a demokrácia, így minden a legnagyobb rendben. ĺme Pozsony, a Krisztus utáni harmadik évezred küszöbén,tizennégy évvel a kulcsrázás után.