Még mindig képtelen lassítani

Rengeteg ötlet, szellemesség, ragyogó fantázia van jelen a színpadonJana Nemčoková felvételeLengyelországban Jan Englert színházi „nagyhatalom”. A varsói Nemzeti művészeti igazgatója. A színművészeti főiskola rektora. A legjelesebb lengyel színpadi színészek egyike, aki rendezőként is maradandó értékeket teremt. Első filmszerepét, tizenhárom évesen, Andrzej Wajda legendás alkotásában, A csatornában kapta 1956-ban. Azóta több mint nyolcvan filmet forgatott. A legjelentősebb lengyel filmrendezők mellett francia, angol, orosz alkotókkal is dolgozott. Magyarországon Gyöngyösi Imre Halál sekély vízben című filmjében kapott jelentős szerepet Darvas Iván mellett. Legnagyobb külföldi sikerét Vilo Radev bolgár filmjének, az Elítélt lelkeknek köszönheti, amely 1975-ben készült. Jan Englert ebben egy papot alakít, aki viszontagságos körülmények között szeret bele a gyönyörűséges angol nőbe, Fanny Hornba, aki a kábítószer rabja.

Több mint huszonöt év után milyen emlékeket őriz pályája egyik legfontosabb szerepéről, amelyért Szófiába kellett utaznia?

Vilo Radev alkotását szinte az egész világon forgalmazták, és mindenütt kiemelkedő sikere volt. Lengyelországba azonban nem jutott el. Ne kérdezze tőlem, mi az oka, mert nem tudom. A film fontosságát az is növeli számomra, hogy díjat kaptam a szerep megformálásáért. Lengyelországban még soha, egyetlen filmbeli alakításomat sem díjazták. Ezt csak mint puszta tényt jegyeztem meg, ne gondolja, hogy tele vagyok fájdalommal. A babérokért mindenki másféle köröket fut. Ezen a pályán semmire sincs recept. A bolgárok számára mind a mai napig nagyon fontos ez a film, hiszen történelmük egyik legfájdalmasabb, múlt századi fejezetét dolgozza fel. Bár az országnak kilencmillió lakosa van, eddig tizenkétmillió néző látta a filmet. 1974 óta ugyanis újabb és újabb generációk nőnek fel rajta. Bevallom, annak idején nem is hittem benne, hogy megkapom a szerepet.

Pedig a kelet-európai filmgyártásban akkoriban még nem igazán dívott a próbafelvétel.

Vilo Radevnek határozott elképzelése volt minden figuráról. Eredetileg nekem is más szerepet szánt. Az amerikai férfit játszottam volna, Fanny Horn párját. De akkor még a nőt is másvalaki formálta volna meg. Jadwiga Jankowska-Cieslak.

Aki 1982-ben Cannes-ban a legjobb női alakítás díját nyerte Makk Károly Egymásra nézve című filmjével.

Igen. Ő lett volna Fanny Horn. Csakhogy Vilo Radev felfedezett egy magyar színésznőt, akit ugyancsak elhívott Szófiába, próbafelvételre. Talán csak azért, hogy biztos lehessen a döntésében: Jadwiga Jankowska-Cieslaknál nem talál ideálisabb színésznőt a szerepre. Nekem már kész volt a kosztümöm, amikor este tízkor azt kérdezte tőlem a rendező: odaállnék-e másnap délelőtt a kamera elé, hogy ne kelljen partner nélkül játszania a magyar színésznőnek.

Szalay Editnek.

Aki annyira megtetszett Vilo Radvenek, hogy teljesen felborította korábbi elképzeléseit. De olyanynyira, hogy lengyel kolléganőm kiesett a filmből, én pedig, hogy többet játszhassak Edittel, átvettem a pap szerepét, aki a történet során beleszeret Fanny Hornba. Meg is kérdeztem a rendezőt, hogy nem lesz ebből baj?

Mármint, hogy a bolgár film két főszerepét egy magyar és egy lengyel színész játssza?

Igen. Én izgultam emiatt, ő viszont azonnal megnyugtatott. Azt felelte: „Nincs más választása, mert az Elítélt lelkek az arisztokrácia filmje, nálunk pedig nincsenek arisztokratikus megjelenésű színészek.”

Emlékszik még, milyenek voltak az első benyomásai Szalay Edit egyéniségét illetően?

Féltem. Izgultam miatta. Egy évvel korábban végezte el a főiskolát, ez volt az első nagy filmje, ráadásul külföldön, idegen nyelven, és egy olyan partnerrel, akivel szinte alig tud társalogni. Ő ugyanis franciául beszélt, én meg angolul. Bolgárul egyikünk sem tudott semmit, az orosszal meg mindketten hadilábon álltunk. Végül mégis minden jól alakult. A magunk előnyére tudtuk fordítani ezt az irdatlan nehéz helyzetet. Mindketten a munkára összpontosítottunk. És a partnerre, természetesen. Egymás tekintetéből, arcrezzenéseiből olvastunk. Egyikünk sem zárkózhatott be a maga szerepébe, mert a másik teljesen magára maradt volna. Fél évig forgattuk a filmet Jugoszláviában, Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban és Bulgáriában. Én soha azelőtt nem dolgoztam zenére. Editnek az volt a kérése, hogy minden drámai jelenet előtt játszszanak be neki valamilyen szép, megrázó erejű zenét, az majd beindítja őt. Én egészen más típusú színész vagyok. A felvétel előtt inkább laza állapotban szeretek lenni, ezért beszélgetek, szórakozok, nevetgélek, s csak akkor váltok komolyra, ha már a figurát adom. Edit pedig a nagy kiborulása előtt tangómuzsikát hallgatott. Ezzel akarta növelni magában a feszültséget. Ez a furcsa módszer aztán nálam is bevált. Annyira megszoktam, hogy a végén már én is ennek alapján dolgoztam.

Találkoztak a film bemutatója óta?

Edittel? Nem. Ő már a forgatás hónapjaiban elárulta nekem, hogy nem érzi jól magát Magyarországon, s valószínűleg el is fog menni.

Fel is adta gyorsan a pályáját. Férjhez ment Franciaországba, s azóta is ott él. Daniel Olbrychskihez hasonlóan, aki hosszú évekig Párizsban élt, gondolom, ön is tehetett volna egy hosszabb külföldi „kitérőt”, hiszen a külföldi produkciókkal Nyugat-Európában is komoly ismertségre tett szert.

Nekem nem voltak soha ilyen céljaim. Én jól érzem magam Lengyelországban. Azon kívül, hogy színész vagyok és rendező, rektor és művészeti igazgató, olykor-olykor filmforgatókönyvet is írok. Rengeteg munkám van. Maholnap hatvanéves leszek, de még mindig képtelen vagyok lassítani. Megpróbáltam. Nem megy.

A varsói Nemzetiben általában klasszikusokat rendez.

Shakespeare és Csehov mindent tudtak az életről. Csehov Sirályában vagy az Ivanovban minden benne van. Ugyanúgy, mint Shakespeare darabjában, a Szentivánéji álomban vagy a Hamletben. Ez utóbbival egyébként elértem azt, amit Lengyelországban rajtam kívül senki. 1974-ben eljátszottam a Hamletet, 1986-ban pedig megrendeztem. Csehov-darabban azonban csak egyszer játszottam. Lopahint a Cseresznyéskertben. Ez nagy bánatom. Remélem, a Ványa bácsi nem fog elkerülni.

Eszenyi Enikő rendezését, a pozsonyi Antonius és Kleopátrát milyen előadásnak tartja?

Imádom Shakespeare-t. Ismerem is jól a darabjait. Az Antonius és Kleopátra nem tartozik a legjobb művei közé. Kíváncsi voltam, Pozsonyban vajon mit tudtak kihozni belőle? Eszenyi Enikőt nem ismertem még hírből sem. Pár perccel az előadás előtt tudtam meg, hogy ez az ő rendezése. Az első húsz percben azt vettem észre magamon, hogy ideges vagyok. Idegesített a forma, az előadás expresszivitása, már-már ott tartottam, hogy feladom. Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy szinte benyelt, beszippantott az előadás. Élveztem, hogy fütyül a konvenciókra. Rengeteg ötlet, szellemesség, ragyogó fantázia van jelen a színpadon. Shakespeare-t ilyen stílusban, ilyen felfogásban, ilyen érzelmi hőfokon, ennyire szenvedélyes töltettel én még, esküszöm, sohasem láttam. A nagy csatajelenet pedig egyszerűen frenetikus. És a színészi alakításokról is csak elragadtatással tudok beszélni. Eszenyi Enikő kivételes látásmódú, nagy tehetségű rendező. Fel is kértem őt, hogy jöjjön el hozzánk, Varsóba is rendezni. A meghívást elfogadta. Boldoggá tett.