Még kérek

Kora reggeltől esett az eső. A tanítási órák közötti szünetben az iskola emeletes épületében zsibongó gyereksereg a folyosón tolongott. Kacaj minden irányból. Kínálkozó alkalom szilaj ügetésekbe kezdeni, a hosszú lócán egymás mellé préselődött lányok mustrálásába. A percre pontosan beállított, kegyelmet nem ismerő csengő parancsára vonultak tanterembe a gyerekek. Kati néni, az első A osztályfőnöke röntgenszemével végigpásztázta az üresen maradt folyosót. Csapok, kapcsolók rendben, ablakok zárva – tudatosította. Hoppá! A lóca alatt papírszalvétába csomagolt döbrö-gi, egyik fajtája a sarki üzletben megvásárolható péksüteményeknek.

– Laci, fiam – szólította a tanítónő a vékonydongájú fiúcskát. – Látod ott azt a kiflit? – a választ meg sem várva mutatott a pad alá. – Vidd a szemétkosárba!

A jól nevelt Laci követte az utasítást. Kati néni a kivonás tudományát magyarázta. Laci nem tudta elfelejteni a kövér döbrögit. A tapintása is mily finom! És olyan kövér, hogy át sem értem: sóhajtozott szenvedélyesen. Összegyűlt szájában a nyál. Maradj a jelenben, figyelmeztette korgó gyomra. Reggeli nélkül jött iskolába, nem azért, mert későn ébredt. Napok óta nem hozott pénzt a házhoz a postás. A múlt hónapiból, ami maradt, azt osztotta be anyuka, hogy két kistestvérének is jusson.

Iskolába jövet-menet az üzlet kirakatában szokta megcsodálni a pompás óriáskiflit. Döbrögi puha szalvétaruhájából kihajolva a legfelső üvegpolcról kínálkozik. Háta enyhén barnára sütve. Pukkancs attól, hogy ketté van vágva, vajazott belső részét rózsaszínű sonkaszeletek, finomra reszelt kemény sajt, zöld salátalevelek díszítik. A vastag kirakatüvegen keresztül figyelve is kívánatos. Alig félórája kezében tartotta a sértetlen hófehér papírba csomagolt finomságot. És hova vitte? És hova tette!

– Istenem, csak meg ne találja valaki – fohászkodott halkan.

– Tizenkettőből hármat. Az menynyi? – dörrent Kati néni hangja, mint derült égből a villámcsapás az elmélázó Lacira mutatva. A fiú sápadtan, mintha más világból jött volna vissza, tisztelettudóan felállt. Gondolkodott. Helyesen válaszolt.

– Kati néni, kérem, tessék kiengedni az illemhelyre. – Futva tette meg az utat az üres folyosón egészen a szemétkosárig. Kincsként emelte ki döbrögit. Az üvegpolcon sorakozó rokonaitól egyetlen harapással volt rövidebb. Pulóvere alá csúsztatta, sietett az osztályba. A padtársától kölcsönkért műanyag táskába rejtette az óriáskiflit. Hirtelen kerekedett jó kedvében dudorászott. Hazafelé a hosszabb utat választotta, keresztül a városi parkon, hogy tovább szorongathassa kezében a műanyag táskát.

Anya nagy tányér savanyú krumplilevessel várta. – Egyél, fiam – kínálta szeretettel a hét elején főzött finom levesből.

– Anyuka, hoztam valamit – húzta elő óvatosan döbrögit, tenyerével eltakarva a harapás helyét.

Körbevándorolt a kövér kifli, amíg el nem fogyott. Anya nem kérdezett.

– Jó testvér vagy, büszke vagyok rád, Lacika – simogatta meg a fiú kócos haját.

Jóska, a legkisebb álmából ébredt a kóstolóra.

– Még kérek! – erőszakoskodott. – Kérek, mé-még... – motyogta.

A különleges finomságból a többiek is kértek volna még, de csak a kis Jóska merészelte kimondani. – Még kérek!

Anya gyönyörűségére arcukon széles mosollyal perceken belül aludtak a testvérek.