Még egyszer a frigyládáról

Ige: „Dávid, Izrael vénei és az ezredparancsnokok elmentek, hogy elhozzák örvendezve az Úr szövetségládáját Óbéd-Edom házából... ĺgy vitte egész Izrael az Úr szövetségládáját ujjongva, kürtszó, harsonák, cintányérok, lantok és citerák hangja mellett.”

(Krónikák első könyve

15:25, 28)

A frigyláda kérdése minden bizonnyal az egyik legizgalmasabb, legtitokzatosabb részei közé tartozik a Szentírásnak. A benne levő törvénytáblák isteni eredete, az egésznek nyomtalan eltűnése sok spekulációnak, tudományos és áltudományos kutatásnak szolgált ürügyül az elmúlt időben. A Vasárnap magazin 40. számában egy terjedelmes cikket olvashattunk mindezekről Vitál Anna tollából. Nem vitatkozni szeretnék megállapításaival, történelmi áttekintésével. Ezt elfogadom, jónak találom és köszönöm.

De mivel Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a mai napon a láda történetének éppen egy ő általa is említett fontos mozzanatát olvassuk, szeretnék a frigyládának hitünkre és teológiai gondolkodásunkra vonatkozó hatásával foglalkozni.

Dávid király amikor Jeruzsálemet a jebúsziaktól (és nem a palesztinoktól) elfoglalta, és az ország fővárosává tette, fontosnak tartotta, hogy az Úr szövetségládáját is magukhoz vigyék, mert azt mondta: „Saul idejében nem törődtünk vele” (I. Krónika 13:3).

Saul mint Izrael első fölkent királya valóban nem sokat foglalkozott vele, mert sok minden mással volt elfoglalva. Első soron is a saját királyságának a megszilárdításával, hisz addig éppen az különböztette meg Izraelt a többi népektől, hogy az Úr volt királyuk. Hatalmát és tekintélyét kívánta megszilárdítani, amihez esetleg szívesen igénybe vette volna az Isten segítségét. Nem az Isten iránti feltétlen odaadás és alázat, hanem az Isten hatalmának saját célokra történő alkalomszerű felhasználása motiválta. Nem volt sem Istent tagadó ateista, még csak más bálványoknak sem hódolt, csak a saját céljait Isten tetszése és akarata elé helyezte.

Milyen sokszor találó ez a kép ránk, magunkat keresztyéneknek mondó emberekre is! Pedig ez volt az indoka annak, hogy Saul idejében nem igazán törődtek a frigyládával.

Mi volt hát akkor ez a láda? Először is Isten Izraellel kötött szövetségének a jele. Hiszen benne helyezte el Mózes a törvény két kőtábláját, minek alapján Isten szövetséget kötött velük. Az ő kiválasztásának és szabadításának ezt a jelét adta számukra, ami mindig emlékeztethette és figyelmeztette őket az Istenhez való tartozásukra. Másodszor pedig a II. Mózes 25:22-ben azt mondja Mózesnek Isten, hogy „ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerub közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak... mindarról, amit majd általad parancsolok Izrael fiainak.” Ennek a kijelentésnek lényege nem elsősorban az

Isten megnyilatkozásának technikájában van (hogy ez esetleg

valamilyen adó-vevő készülék lett volna Isten számára, hisz ő számtalan más módon is kijelentette akaratát), hanem abban, hogy érthetővé tegye az ember számára az ő megfoghatatlanságát, kiábrázolhatatlanságát. Isten több, mint maga a láda. Ő nem azonosítható a rajta levő kerubokkal, sem a benne levő törvénytáblákkal. Bizonyítja ezt az, hogy amikor Izrael fiai egy ilyen felfogásnak engedve a szövetség ládáját a filiszteusokkal való csata helyszínére vitték, gondolva, hogy majd Isten kénytelen lesz beavatkozni a háború számukra pozitív kimenetele érdekében, Isten nyugodtan hagyta elveszni, az idegenek kezére adni a ládát, ám ő maga az ember számára manipulálhatatlan maradt. ĺme a hitnek egy nagy titka, amit nem értett meg Saul, ezért nem is volt számára igazán fontos, de amit megértett Dávid, és ezért ragaszkodott oly nagyon ahhoz, hogy a frigyláda Jeruzsálemben legyen!

Ma sem a zsidók, sem mi nem tudjuk igazán hol van a szövetség ládája. Vajon szegényebbek vagyunk-e, vajon meglopott-e Isten minket? A Zsidókhoz írt levél legelején azt olvassuk, hogy miután az Isten korábban sokféleképpen szólt az atyákhoz, „ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek.” Őbenne még teljesebben jelentette ki szabadítását, szövetségét, szeretetét. S amint a ládát a lévitáknak a vállukon hordozva kellett vinniük, Jézus úgy vette vállára a keresztet, hogy általa Isten akarata célt érjen. S ami Dávid számára akkor a szövetség ládájának jelenléte volt, számunkra most olyan az Úr Jézus által szerzett szentségek jelenléte és titka. Megfogható, s mégis megfoghatatlan, hasznos, de nem kihasználható.

S még egy utószó: Számunkra nem veszett el teljesen a frigyláda. A Jelenések könyve 11:19-ben ugyanis ezt olvashatjuk: „És megnyílt az Isten temploma a mennyben, és megjelent templomában az ő szövetségének ládája...”

A szerző református lelkész