Még az első félidőben

Máig a fülemben cseng tízéves unokám fél évtizeddel ezelőtt elhangzott mondata. Sétáltunk haza az óvodából, amikor azt mesélte, hogy az előző este szülei valamilyen háborús filmet néztek. – A németek meg az oroszok lövöldöztek. Anya kiküldött a szobából, így aztán nem tudom a végeredményt. Papa, ki nyert? – Az oroszok – válaszoltam. Mire tovább faggatott: – És a félidőben kik vezettek?

Meghökkentem, el is némultam néhány pillanatra. Azóta is örülük annak, hogy nem torkoltam le őt azzal az oly gyakran hallható kioktató mondattal: baromságokat beszélsz, vagy hülye vagy, kisfiam. Felvillant bennem ugyanis, hogy a srác édesapja nagy hokirajongó, s az észak-amerikai profibajnokság mérkőzéseinek délutáni ismétléseit a cseperedő legényke is megtekinthette vele. Mindezt végiggondolva azt válaszoltam unokámnak, hogy tegnap nem meccset, hanem háborús filmet látott. – Ha iskolás leszel, akkor megtanulod, vagy ha akarod, majd én is elmondom neked, mi a különbség a kettő között – tettem hozzá. Ezt a kis epizódot a kispajtás sem felejtette el, mert azóta újra meg újra rákérdezett a magyarázatra, én pedig korához mérten csepegtettem neki a tudnivalókat. Máig az a meggyőződésem, hogy abban a pillanatban alapoztam meg a mi kapcsolatunkat, amelynek az a lényege, hogy ő bármikor, bármiről kérdezhet, amire igyekszem azonnal vagy legújabban már a lexikonokat és más könyvet fellapozva, őszintén és számára elfogadhatóan válaszolni. Miközben vénülő fejem is gyarapodik újabb tudnivalókkal, hiszen neki köszönhetően tudtam meg, miért nem látható a szél, legújabban pedig sajnos azt, hogy mi az a szőkőár.

Modellértékűnek tartom ezt a történetet. Már csak azért is, mert ha egy kis önvizsgálatot tartunk, rájövünk, netán rádöbbenünk arra – szülők, nagymamák, nagyapák vagy pedagógusok –, hogy szinte mindannyian emlékszünk sok-sok ilyen epizódra. S ha még jobban magunkba tekintünk, akkor azt is bevalljuk önmagunknak, hogy bizony gyakran reagáltunk idegesen, elhárítva az annyira áhított válaszokat. S hányszor, de hányszor leszamaraztuk őszintén kérdezősködő gyermekünket, unokánkat, tanítványainkat... Immár sok könyvtárnyi szakirodalom elemzi, mostanság miért agresszív, neveletlen és durva egyre több gyermek. Miért keveredik rossz, egyre gyakrabban már drogozó társaságba is. Laikusként és gyakorló nagyapaként állítom, az általános elvadulás egyik oka az, hogy alig beszélgetünk a felnövekvő nemzedékkel, nincs türelmünk csak rájuk figyelni, legalább hetente egyszer válaszolni nekünk talán ostobának vagy naivnak tűnő, számukra viszont életbevágóan fontos kérdéseikre. Kételyeikre, szorongásaikra. Hallom a kifogásokat: az állandó rohanás, az időzavar, a stressz. Meg a mellébeszélést: Ott az iskola, neveljék ők. Ám ott is egyre kevesebb a gyermekek egyéniségét pátyolgató, türelmes, empatikus pedagógus. Az egyik jó nevű gimnázium karácsonyi ünnepségén voltam, ahol a növendékek műsora előtt az egyik tanár azt is megszabta, hogy mikor kell és mikor tilos tapsolni. Talán ő sem gondolta végig, milyen utasítás szaladt ki a száján. Ám az sem kizárt, hogy az osztályokban is ugyanilyen parancsuralommal igyekszik rendet, fegyelmet tartani. Egyetlen kalodába zárni a gimnazisták nyiladozó, sokfele ágazó egyéniségét. Tudom, tudom: itt is tengernyi a gond... Való igaz, hogy egyre több gyermek durvaságot, elképesztő önzést lát és tanul számos kihűlőfélben levő vagy már feldúlt családi fészekben.

Ezek az érvek azonban gyakran nem többek puszta mentegetőzésnél. Mert idegőrlő napjaink ellenére mégis csak akadna időnk. Ha odahaza olykor nem kapcsoljuk be vagy éppen kikapcsoljuk azt a fránya tévét. Ha traccsolások helyett hazasietünk. Ha önmagunkon kívül gyermekünkre is odafigyelünk. S ha a pedagógus nemcsak oktat és kioktat, hanem nevel is. Felismerve tanítványainak a tehetségét, szélesebbre tárva érdeklődési körüket. Mindezt leírni nyilván sokkal, de sokkal egyszerűbb, mint valóra váltani. Mégis, valahol talán ott kellene kezdeni, hogy igyekszünk mindig lehetőleg jó feleleteket adni a gyermek, az unoka vagy a tanítvány szűnni nem akaró kérdéseire. Ilyenkor ugyanis rendszerint egy-egy életút első félidejében vagyunk. Ám már ekkor eldőlhet a végeredmény. Vagyis az, hogy miként alakul a hozzánk bizalommal forduló fiatal értékrendje. Az egész életpályája.