Materialista Pokol és Éden közt

„Csehov csendesen halad a kikerülhetetlen halál felé.” Két nap alatt két szívroham után, még egyenletesen lélegzik a nyugodt szobában. A mi pásztázó tekintetünk kell, hogy hörögve, levegő után kapkodva ébredjen.

„Badenweiler igen eredeti fürdőhely, de hogy mi benne az eredeti, ezt még nem sikerült magam előtt tisztáznom. Rém sok a zöld, szép hegyek veszik körül, igen meleg, a kis házak meg a szállodák magányosan álldogálnak a zöldben.” A zihálásra felriadó Olga ijedten teljesíti beletörődő kérését. Orvost hivat.

„Nem szövevényes udvari intrikával küzd élete utolsó éveiben, mint Puskin.” Még alig száradt meg orvosi diplomáján a tinta, mikor 24 éves korában vérömléssel először jelentkezik tüdőbaja. „Minden télen, ősszel és tavasszal, minden párás nyári napon köhögök. Ám mégis csak akkor ijedek meg, ha vért látok: a szájon át ömlő vérben van valami vészterhes, mint a vonításban.” Az orvos átgázol rajtunk, az ágyhoz lép, s hazugság helyett pezsgőt hozat. De ez már nem az az ágy. Már tudja, alig van néhány éve hátra, mégis 43 évesen feleségül veszi Olga Knippert. A kitűnő és öntudatos színésznő Moszkvában marad, Csehov Jaltára költözik. Alig látják egymást. „Ha mi most nem vagyunk együtt, abban nem te és nem én vagyunk a hibásak, hanem az ördög, aki belém bacilust ültetett, beléd pedig a művészet iránti szeretetet.” Most mégis egymást ápolják összebújva a jaltai ágyban, Olga – Csehov elől is titkolva – elvetélt, az író már nem is számolja napjait. Csalódottak, sebzettek mind a ketten.

„Nem párbajozni jár szinte hetente, mint Lermontov.” Felült az ágyban, s az ablak mögött – a sötét hajnal dacára – nyüzsgő alakokat lát. A halk szavú, szenvtelen író, magát látja, ahogy „vicclapanyag-szállítóként” karcolatot „tömörít, szűr, herél”, Szahalinra űzve magát talicskához láncolt rabokra bámul, koleraorvasként is pimaszul provokálja a halált, nem forradalmárként betiltott Tolsztoj-kéziratokat csempész át a határon, földbirtokosként gyámoltalanul engedi szabadjára az ügyeket. Majd orvosához fordulva, mintha csak konzíliumot tartana, az orosz nyelv egyik legnagyobb mestereként, így szól: „Ich sterbe”.

„Nem küzd »transzcendens« betegséggel, mint Dosztojevszkij.” A kezébe vette a poharat, s belefeledkezett a pezsgő színébe, illatába. Motozás hallatszott. Thomas Mann kotorászott összes íróasztalán heverő minden kézirata között. „Vajon nem vezetem-e félre az olvasót, hiszen a legfontosabb kérdésekre nem tudok válaszolni?” Mann csipkelődik egy kicsit maga elé: „Az irodalom kedvese volt, az orvostudomány törvényes hitvese, és mindig vétkesnek érezte magát a hűtlenségért, amelyet vele szemben a másikkal elkövetett.” „Csüggött a munkán, úgy, hogy bűntudatot érzett a központi, az összefogó eszme hiánya, amiatt, hogy a »Mit tegyünk?« kérdésre nincs felelete, és ez elől a kérdés elől az élet puszta ábrázolásával szórakoztató módon kitér.” Kosztolányi kap ki Mann kezéből egy paksamétát: „Mondanivalója? Ő ama boldog írók közé tartozik, akik azt mondják: ez az élet. Neki nem is kell mesterkedni, mint másnak, csak leírni amit lát.” Szerb Antal fanyar mosolya tűnik föl az asztalok fölött: „Nem történik semmi, mert nem történhet semmi. Minden lendület elhal a félúton, szomorúak az emberek és szomorúak a tárgyak, és a legszomorúbb az, hogy erre a szomorúságra nincs magyarázat, nem lehet okolni senkit és semmit, így van és nem is lehet soha másképp. Az emberek tunyán és bánatosan hullanak alá a semmibe. Az egész világ felesleges emberekből áll, és felesleges maga a világ is.” Csehov már nem figyel rájuk, szelíden Olgára mosolyogva mondja: „Már rég nem ittam pezsgőt.”

„Nem »fut el«, mint Tolsztoj.” Élvezettel leengedte torkán az édes-savanykás buborékokat. Most a szekrényből hallatszik Kosztolányi hangja: „Darabjai az eseménytelenség drámái. Érzések mozognak bennük. A hősök az unalom csöpögős égboltja alatt ásítoznak, isznak, vonják a vállukat, a hősnők pedig a szobák mélyén sóhajtoznak. Nincs megoldásuk a drámájuknak, akár az életnek sincs.” Elégedetlen, indulatos dörmögéssel ripakodik rá Balassa Péter esztéta több generáció távlatából. „A csehovi »jellemek« nem egyszerűen illúziókat kergetnek, nem annyira »szegények«, nem annyira realitásérzék nélküli szószátyárok, nem deklasszált svihákok, nem egyszerűen kedves hazugok, hanem legbelül, mindenekelőtt-üresek! A csehovi dramaturgia alapja nem a szereplők mondandója és »lelke« (hiszen éppen a bőbeszédűség által langyosan üres), hanem a szereplők mozgásának a szerkezete. E szerkezet a mondandó s nem pedig az, amit összevissza beszélnek. Ennek a mélyén van a komikus űr, a szakadéklétezés szatírjátéka, a szabadságnélküliség sóvárgó tudata.” Ennyi dőzsölés után Csehov gondosan bal oldalára helyezkedik, s szakmai szolidaritásból is nem meghazudtolva diagnózisát, meghal.

„Csak vért köp, gyomorrontással küszködik, az esőtől és a ködtől szenved.” Egy friss osztrigák szállítására szolgáló vasúti kocsiban utazunk Moszkva felé a testtel. Fejünk fölött Csehov szavai röpködnek. „Kecsesség az, ha egy bizonyos cselekvésre az ember a lehető legcsekélyebb mozdulatot fordítja.” Viktor Rozov, a mai orosz dráma doyenje ad igazat a nagy írónak egy mondattal, mi Máténál, Márknál és Lukácsnál is olvasható. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” Mi pedig hazalebbenünk.

(A bekezdéskezdő idézetek Szilágyi Zsófiától vannak.)