Másfél év után már álmodik vele

Nemes gesztus. Egy praktikus döntés, amely méltó folytatása Görgey Gábor életének. Emlékét ápolja egy rangos társulat, amelynek jelmeztára értékes ruhadarabokkal gazdagodott.

Iván Ildikó fejében hosszú töprengés után született meg az ajándékozás ötlete.

Miért éppen a Radnóti Színházat választotta? Az ottani előadások szellemiségéhez kötődött a leginkább Görgey Gábor?

Többrétegű a dolog. Először is ott volt a nagy kérdőjel, hogy mit kezdjek ezzel a szép és értékes ruhatárral. A férjem mindig igényesen öltözködött. Elegánsan. Finom dolgai voltak. Nem olyan ruhatárat hagyott maga után, amelyet csak úgy összepakolok és elviszek egy jótékonysági szervezetnek. Sokáig törtem a fejemet, hogy mi legyen a sok öltönnyel, zakóval, nyakkendővel, cipővel. Aztán egy nap eszembe jutott, hogy a színházak manapság elég rossz anyagi körülmények között működnek, a jelmeztervezők pedig nagyon nehéz helyzetben vannak. De nem kellett sorra vennem a társulatokat. Rögtön a Radnóti Színházra gondoltam. Annak idején, amikor még Radnóti Színpad volt a neve, nagy sikerrel futott ott Gábor két egyfelvonásosa, az Ünnepi ügyelet és a Wiener Walzer. Ily módon tehát köze volt az intézményhez. De Kováts Adélt, a színház mai igazgatóját is kedvelte, Bálint András, a társulat korábbi igazgatója pedig a Vadászszőnyeg című regényét olvasta fel hangoskönyvnek.

A személyes kötődés tehát adott volt. Mi kellett még a végső elhatározáshoz?

Olvastam nemrég egy cikket arról, hogy a társulatoknak már arra is alig van pénzük, hogy átalakítsanak meglévő jelmezeket, nem még hogy új ruhadarabokat vásároljanak. S akkor bevillant, hogy mit kell tennem. Felhívtam Kováts Adélt, és megkérdeztem tőle, mit szólna egy ilyen ajándékhoz.

És mit szólt?

Örült nagyon. Pár nappal később meg is jelent a színház ruhásaival, és két autóval szállították el mindazt, amit nekik adtam. Tizenvalahány öltönyt, ötven-hatvan zakót, több mint tíz kabátot, ötvenvalahány pár cipőt, amelyeknek háromnegyed része dobozban volt, kisámfázva. Hatalmas értéktől váltam meg, tudom. Ott üldögéltünk a ruhák fölött Adéllal, mindketten könnyeztünk, ugyanakkor boldogok is voltunk. Nekem ugyanis az volt ezzel a vágyam, hogy Gábor ruhái tovább éljenek az időben, és a legméltóbb helyre kerüljenek. Cserébe kaptam értük egy nagyon szép köszönőlevelet, hogy a társulat mekkora szeretettel fogadta ezt a felajánlást, és megajándékoztak egy permanens meghívóval a premierekre vagy az előadások bármelyikére. Ettől meg én hatódtam meg. De láttam is már az Alföldi Róbert rendezte 3telet, egy kortárs horvát drámaírónő darabját.

És ott érte a nagy meglepetés?

Szenzációs az előadás, nagyon élveztem. De amikor a második felvonás közepénél Gábor egyik öltönyében, nyakkendőjében és cipőjében megjelent a színen László Zsolt, akkorát dobbant a szívem, hogy úgy éreztem, mindenki hallotta körülöttem. Elkezdett folyni a könnyem, de az első sokk után elöntött a boldogság. Ezt akartam. Jól járt a színház, és megnyugodott a lelkem. Csodálatos pillanat volt. Ráadásul extra méretű ruhadarabokról beszélünk, amelyeket elég drágán lehet beszerezni, és most van belőlük egy csomó a színház jelmeztárában. Jól járnak a színészek, és jó ez nekem is, hogy mindezt egy nagyon szeretem-társulatnál tudhatom. És most sorozatban ilyenfajta örömök történnek az életemben.

Mert közben, ugye, emléktábla került arra a helyre, ahol a fiatal Görgey Gábor a szüleivel lakott.

Egyszerű, de nagyon szép az emléktábla. Lukács Sándor olvasott fel az avatás alkalmából egy részletet a Vadászszőnyegből, amely a család kitelepítéséről szól. Arról, hogy lélekben hogyan készültek fel rá, majd hogyan vitték el őket. Megható ünnepség volt. Gábor lánya, Anna szervezte a Felvinci út 7 szám alatt, Budán. Azt a villát, amelyben a család lakott, sajnos már rég lebontották, két óriási társasházat húztak fel a telken. Az alatt a fél óra alatt, amit ott töltöttünk, volt eső, szél, napsütés, hózápor. Olyan változatos időjárásban volt részünk, mint amilyen sokrétűek Gábor regényei. De van egy harmadik örömöm is. Alapítunk egy díjat a férjem nevével. Már alá is írtuk az alapítványi okiratot, jövőre adjuk át először az elismerést. Az egyik évben író vagy költő, a másikban színházi ember, színész vagy rendező kapja.

Visszatérve arra a pillanatra, amikor László Zsolt megjelent a színen a férje egykori öltönyében…

… a halvány színű lenvászon öltönyben, a hozzá illő sárgásdrappos nyakkendőben és a cipőben.

Mi volt az első gondolata, miután megnyugodott?

Hogy ezek szerint használni tudják a dolgait. Hogy nemcsak egy üres gesztus volt a színház részéről, hogy elfogadta az ajándékot, hanem hasznát is veszi. Felszabadító érzés, hogy a lehető legjobb helyre került minden. Csak még nem tudok a hálószobában aludni. Gábor ugyanis itthon halt meg. Nagy vágya volt, hogy ne kerüljön kórházba. Meg is tettünk mindent, hogy teljesítsük a kívánságát. De még most is annyira előttem a kép, ahogy végleg lehunyta a szemét! Ezt a szeletét a történéseknek még nem tudtam feldolgozni. Drámai pillanat, amikor kiviszik a halottat a házból. Engem is meglepett, hogy bár egy ideje azt gondolom, erősebb vagyok, szép lassan feldolgozom a hiányát, hogy ő már nincs, de amikor hordták ki a házból a ruháit, pont úgy sírtam, mint amikor őt magát vitték ki. Úgy éreztem, mintha másodszor hagyta volna el a házat. Egyrészt nagyon szép volt, hogy jó helyre mennek a dolgai, másrészt felidéződött bennem a korábbi, szörnyű érzés. Azóta ez már olyan szépen fáj. Nem az a maró fájdalom, mert van benne valami felemelő is. Nemes célt szolgálnak a ruhái.

Személyes tárgyai, amelyeket a lakás különböző pontjain lát, mennyire kavarják fel lelkileg?

Sokan kérdezik tőlem, hogy maradok-e ebben a házban, Solymáron. Hogy bírom-e az ittlétet nélküle? Ez tényleg nagy ambivalencia bennem. Amitől nehéz, attól szép is, jó is, hogy itt vagyok. Együtt vettük és építettük át a házat, teremtettük meg azt a miliőt, ami aztán körbevett bennünket. Megszerettem ezt a házat, de kétségtelen, most már van benne valami nyomasztó is. Gábor elengedésének egy nehezebb útja ez. Itt minden rá emlékeztet. Az egész dolgozószobája. Mindent együtt vásároltunk, ami ebben a házban van. Együtt gondoltuk ki, és most bizonyos szempontból vágyom is valamiféle átalakulásra. Úgy érzem, ebben az állapotában a legszebb a ház, ahogy van, egyes pontjain mégis változtatnom kellene, mert így nagyon benne tartom magam egy bizonyos lelkiállapotban.

Mintha súly nehezedne a lelkére?

Van, amit már elajándékoztam a személyes tárgyai közül, de a legfontosabbakat természetesen megtartottam. Vagy a használati értékük, vagy a szépségük miatt, vagy azért, mert tudom, hogy kitől kapta. Rengeteg kis dísztárgy van a polcokon, egy szekrény tele képzőművészeti albumokkal, és van egy kép róla, amely előtt ott a mécses, amit sokszor meggyújtok. Ha felfokozottan érzem a hiányát, vagy ha extra módon gondolok rá.

Vannak megfogható pillanatok, amikor hallja őt, beszélnek egymással?

Mostanában gyakran állok döntéshelyzet előtt. Olyankor úgy érzem, segít a megoldás megtalálásában. Vagy ha valami jól sikerül. Vagy olyan ételt főzök, amit ő nagyon szeretett. Itt ülünk a családdal, és mindig úgy érzem, hogy ő is velünk van, itt mosolyog köztünk. Az is nagyon érdekes, hogy másfél év után most kezdtem el álmodni vele. Sokáig nem is értettem a helyzetet, hogy álmaimban miért nem jelenik meg, amikor ébren rengeteget foglalkozom vele. És most úgy látszik, történt valami. Mondják, hogy nem szabad lekötni magunkhoz a lelkeket, és amióta elindult bennem az elengedés, azóta álmodom vele.

Két könyvön dolgozott Görgey Gábor élete utolsó szakaszában. Mindkettő befejezetlen maradt. Mi lesz a sorsuk?

Az egyik címe szívszorító: Amikor még éltem. Az olyan kis szösszenetek, visszaemlékezések gyűjteménye. Van belőlük vagy százharminc oldal. Sok terve volt Gábornak, amiből aztán nem lett semmi. Ennek a kötetnek esélye van a megjelenésre. A másik egy kisregény-kezdeményezés. Abból viszont olyan kevés van, hogy az megmarad töredéknek. Az nem tudott olyan szintig eljutni, hogy a történetnek legalább egy fejezetnyi íve legyen. Ez a legeslegutolsó munkája. Amit korábban írt, az mind kiadásra került. Vannak írásai, versei egy dossziéban, amelyet soha nem fogok kidobni. Rajta a kérés: „Ezt soha nem szabad kiadni!” Hatalmas fejtörést okoz, hogy mi legyen az életművével. Az Amikor még éltem reményeim szerint jövő ősszel fog megjelenni, amikor először fogjuk átadni a Görgey Gábor-díjat. A Komámasszony, hol a stukker?-t, amelyet Pozsonyban huszonöt éve játszanak a fiúk, a következő évadban Budapesten is bemutatják. Most azon kell dolgoznom, hogy újra felfussanak a darabjai, hiszen mindegyik abszolút aktuális. Ez a munka óriási felelősség. Feladat, amelyet nagyon fontosnak tartok. Mert amikor valaki elmegy, megcsappan a vele való törődés. Aztán fellobban újra, csak Gábornál az történt, hogy a minisztersége és a szembetegsége utáni időszakban kicsit leszálló ágba került. Nem is vett részt a körforgásban. Soha nem bocsátották meg neki, hogy köze volt a politikához, őt pedig ez nagyon érzékenyen érintette. De most itt az idő, hogy a közeledő 95. születésnapja alkalmából ismét felélesszem körülötte a lángot.

A szerző a Vasárnap munkatársa