Márai Sándor magyar hangja Hegedűs D. Géza

„Hallgatni akartam… De megszólított az idő, és rájöttem, hogy nem lehet hallgatni…” – ezekkel a szavakkal kezdődik az előadás. Dramaturgja, Radnóti Zsuzsa szerint színpadi különlegessége van ennek a kéziratnak. „Márai legizgalmasabb, legélőbb műveivé váltak a Naplói és az Egy polgár vallomásai. A Hallgatni akartamról azt írja az egyik naplójegyzetében, hogy az Egy polgár vallomásainak harmadik kötete lenne, aztán mégsem lett az. Később hazakerült az egész hagyaték, amelyben Föld, Föld címzéssel volt egy dosszié, a tartalma meg is jelent régebben, majd újra, az életműkiadásban. A kutatók később rájöttek, hogy van a kéziratban egy hiányzó rész. Elkezdtek utána nyomozni, és így akadtak rá a Hallgatni akartam című anyagra, amely azután 2013-ban meg is jelent önálló kötetben. Minden kéziratnak megvan a maga sorsa. Ennek talán az volt a sorsa, hogy sokáig sorstalanul lappangjon, majd önálló életre keljen. Akkor, amikor egyre aktuálisabb lett és lesz szinte minden sora.”

A kéziraton feltüntetett évszám szerint Márai 1950-ben fejezte be a művet Olaszországban, Nápoly egyik kerületében, ahol akkoriban élt. 1948-ban emigrált Budapestről, s utána néhány ország érintésével olasz földön telepedett le két évre. Ott írta a Halotti beszéd című versét is, amelynek részleteivel a Vígszínház előadása zárul. Az Olaszországban töltött két évnek tehát ez a két nagy, gyönyörű írói teljesítménye volt. Naplójegyzeteinek egyikében Márai azt írja, azért nem akarja, hogy a Hallgatni akartam megjelenjen, mert ez a szöveg nagyon sötét képet fest Magyarország történelméről és társadalmáról, a Horthy-korszakról. De nem akarta azért sem, hogy a kommunista rezsim a maga céljaira használja fel. Ezért nem adta, adatta ki.

1938. március 12-én, az Anschluss napján kezdődik a történet, amikor a hitleri csapatok megszállják Ausztriát, Márai pedig évek múlva, az ostrom és a kommunista rendszer győzelme után úgy dönt, hogy elhagyja hazáját. Nagyon megrázó mű a Hallgatni akartam, hiszen megrendítően mély struktúráját mutatja be ennek a hat-hét évnek, 1938-tól 1945-ig, amikor a magyar polgárság jelentős része német- és nácibarát lett, s ujjongott, hogy Hitler jóvoltából megkapta a Felvidéket és a többi elcsatolt területet. Ennek egészen különleges, Valpurgis-éj-szerű leírást adja Márai.

A mű monológgá alakítására Radnóti Zsuzsa B. Török Fruzsinát, a tehetséges írónőt kérte fel. A Hallgatni akartam egyik fejezete Márai szülővárosában, Kassán játszódik, amikor Horthy Miklós fehér lovon bevonul a városba, és ünnepli őt a tömeg. „Egy álom, amelyből fel kellett ébredni…” – ezzel a mondattal fejeződik be a történetnek ez a része, egy különös és szomorú epizód elmondása után.

„Ebben benne van, hogy mindenkinek tévhitekkel, önbecsapásokkal kellett vagy kellett volna szembenéznie, ha magyar állampolgárként élt a Horthy-rendszerben vagy utána. Márai mélységes csalódottságot ecsetel, amely abból fakadt, hogy hitt valamiben, a polgárságban, amelynek nagy része elárulta önmagát, s egyre inkább pusztul, pusztítják, megy tönkre, épül lefelé. Megdöbbentő, mennyire aktuális a mű. Márai 1950-ben, riasztó rálátással elemezte a negyvenes évekbeli állapotokat, folyamatokat, érzelmeket. Egyszerűen hátborzongató, ahogy egy-egy mondata megszólal a jelenben” – véli Radnóti Zsuzsa.

Nagy ívű, személyes történelmi esszé a Hallgatni akartam. Az előadás formáját Marton László rendező találta ki Hegedűs D. Gézával, aki a legtisztább, legegyszerűbb, legszemélyesebb színészi eszközökkel formálja meg Márai Sándort és a szöveg szellemét, lényegét. A Vígszínház csupasz Házi Színpadán, sötét falak között jelenik meg kabátban, kalapban, de úgy, mintha a múltból – vagy a halálból, vagy az emlékezetből – tűnne fel. Miután lassan elindul, megvilágosodik a szín, kinyitja a középen álló hajókoffert, régi élete konkrét kellékeivel, mellette a hontalanságát jelző négy kisebb bőrönd. A kinyitott hajókofferben könyvek, kéziratok. Márai ölében írógép, és hallgatjuk a lélegzetelállító szöveget.

„Speciális, személyes emlékeket idéz fel Márai ebben a hét évet átfogó írásban. Megidézi a napot, amikor Magyarország hadat üzen a Szovjetuniónak, Amerikának, ott ülünk mellette egy vendéglőben, ahol pezsgőt bontanak az ünneplők erre a hírre, követjük őt a várbeli Bástya sétányon, ahol Teleki Pállal találkozik, majd amikor már nem találkozik, mivel Teleki egy nappal korábban öngyilkos lett. A százhatvan oldalas könyvből B. Török Fruzsina előbb egy sűrítményt készített, ahhoz illesztettünk részleteket a Beszéljünk másról? című írásból és A teljes naplóból, majd együtt alakítottuk ki a végleges példányt, hogy minél érzékletesebb és erőteljesebb legyen a színpadi szöveg.”

Márai szerint: „A hallgatás legalább olyan válasz, mint a szó és az írás.” Ezért meséli el, mi történt 1938. március 12-én, amikor sok minden összeomlott, ami a régi Európából megmaradt. És egy évtizeddel később, egy hajnali órán, amikor a vonat a Keleti pályaudvarról elindult, és megérkezett az ennsi hídra, ahol az akkor vasfüggönynek nevezett orosz határzóna véget ért, egy szovjet katona belépett a vasúti fülkébe, elkérte az útlevelét, majd szalutált, és útnak engedte az írót önkéntes száműzetésébe.

Regényei, versei, útirajzai, tárcái, karcolatai, elbeszélései, esszéi, prózai epigrammái, tanulmányai és drámái mellett színműveket is írt Márai. A Kaland, A kassai polgárok és a Varázs zajos sikerrel ment a magyar színpadokon, sőt külföldön is, A gyertyák csonkig égnek színpadi adaptációjával együtt. A budapesti középosztály, a polgárság nagyon szerette a műveit. Sikeres szerző volt. De ezek az alkotásai mára elhalványultak a naplójellegű, a kort döbbenetes lényeglátással elemző írásai mellett. Úgy tűnik, a múló időben az életműnek ez a vonulata lesz egyre erősebb és időt állóbb.

„Nagyon boldog lennék, ha ez a mostani, vígszínházi bemutató csak a kezdete lenne a Hallgatni akartam színpadi pályafutásának” – mondja Radnóti Zsuzsa.