Már az olaszok is visszavárják

Az „áprilisi nyárból” is a Balaton partjáról jön, bár a nap nem ott fogta meg, hanem a kertjükben, faültetés közben.

„Egy gazda, ha már nem talál elfoglaltságot a háza körül, akkor ott baj van” – állítja, miután a dió-, a gesztenye-, a fenyő- és a tujafák közé most éppen leyland ciprusokat ültetett. „Jól megy a kert stílusához, ami már olyan, mint egy angolpark” – mondja pár nappal azután, hogy az olaszországi Leccében táncolt.

„Palermóba kellett volna utaznom, az ottani Operába, ahol az én személyemre komponáltak volna egy egész estét betöltő darabot, de az itthoni elfoglaltságaim és egy németországi meghívás miatt végül is úgy döntöttem, nem bonyolítom az életem. Két hónapot, megszakítás nélkül, nem tudok most Olaszországban tölteni. Még akkor sem, ha egy ilyenfajta ajánlat ritkán éri az embert.”

Palermo helyett jött aztán Lecce, az olasz csizma sarkában.

„Olaszország a szívem csücske, az első balettversenyem, sőt az első győzelem is oda köt. Tizenhat éves koromban Capri szigetén, a narancs- és citromligeteitől illatos Certosa városában aranyérmesek lettünk. Azóta sokszor visszamentem Caprira. Sétálni, eltévedni háromnapos program a szigeten. Nem véletlenül mondják, hogy Capri a fény, a színek és az illatok, a csend és a tisztaság szigete, mert valóban az, ott ülni az utcán, egy étterem vagy egy kávézó teraszán, és órákon át nézelődni maga a teljesség. Lecce, a Salentino-félsziget barokk Firenzéje. Olasz ügynökömnek köszönhetem a meghívást, aki természetesen nem is sejtette, hogy elsőre beleszeretek ebbe a lassú, nyugodt, hangulatos városkába. Már az is élmény, ha az ember végigsétál a főutcáján. Habzsoltam a látnivalókat, bennem volt a dinamit, hogy menjek, nézelődjek, hajtott a kíváncsiság, bár az időm nagyon limitált volt. Próba, gála, bankett, pakolás, utazás. Így zajlottak a dolgok.”

Reggio Calabriában, az olasz csizma orrában fekvő forgalmas városban négy alkalommal táncolt már, mégsem mondhatja, hogy ott már mindent látott.

„Nagy a restanciám még mindig. Amit láttam, hibátlan, ha úgy tetszik, tökéletes. A színház például a tenger közvetlen közelében áll. Na, ott is el tudnék tölteni öt egységnyi időt! S hogy délen maradjunk: Nápolyban is jól éreztem magam, pedig a legveszélyesebb környéken laktam, ahol sokan figyelmeztettek: itt nagyon kell vigyázni! Nem sétáltam nyitott táskával az oldalamon, hogy tessék engem kirabolni, így aztán nem is történt semmi. Pólóban, rövidnadrágban és papucsban csoszogtam az utcákon, messziről látni lehetett, hogy nincs nálam semmi. Beültem egy étterembe, ahol a Mamma főz. Étlap nincs, a Mamma elmondja, mi az a pár étel, amiből választani lehet, majd hozzáteszi, van egy kis bora meg édessége. De minden olyan finom, hogy hihetetlen! Második alkalommal már kevesebbet fizetek, viszont nagyobb az adag. És figyelmeztet a Mamma, hogy szombat van, illene elmenni borbélyhoz, megborotválkozni. Amikor megtudja, hogy a Teatro San Carlóban táncolok, hirtelen Grande Maestrónak nevez, és képet kér tőlem a falra, ahol híres táncosok, operaénekesek portréi sorakoznak, akik nála ettek. Amikor az első fotót látja rólam az újságban, már a pénzt sem fogadja el. Másnap, amikor ajándékkal megyek hozzá, már családtagként üdvözöl. Nápoly csodálatos hely. Késő éjjel úgy kávézgatok, hogy közben a lábamat áztatom a tengerben. Már hajnalodik, amikor nagy nehezen ágyba kerülök.”

Spoletóban, a középkori longobard hercegség fővárosában egy nemzetközi társulat tagjaként lépett közönség elé Solymosi Tamás.

„A város főterén egy régi templom áll, az elé építették a színpadot, a környező utcákat lezárták, így zavartalanul folyt az előadás. A tér házai és a templom alkották a díszletet. Mesés volt, annyit mondhatok. De mint tudjuk, minden út Rómába vezet. Ez nagyon régi történet: egyszer Dél-Olaszországban fejeztem be a szezont, lement az utolsó előadás, gondoltam, kezdődhet a szünet, irány Róma! Éjszaka, kocsival érkeztem meg a városba, lehetett vagy ötven fok. Találtam egy ódon, tiszta kis hotelt, kocsi a garázsba, száz méterrel odébb pedig egy motorkölcsönző. Na, ez kellett nekem! Már mentem is motorozni. Angyalvár, Colosseum, szökőkutak… annyira élveztem, hogy megfogadtam, minden nyáron lemegyek motorozni. Azóta, ha csak tehetem, vissza is járok évente. Egy római gála után egy hétig maradtam a városban. Farmerben, trikóban, sisakban és napszemüvegben száguldoztam, az egyik helyen megálltam spagettire, másutt egy tiramisura, odébb egy üdítőre… nagy élmény volt, már várom a folytatást.”

Milánó és Velence közönsége is láthatta már. Mindkét városhoz furcsa emlékek fűzik.

„Velencében a festői Teatro Fenicében táncoltam, ami aztán leégett. A karnevál kellős közepén jártunk, így a nézőtér számos pontján maszkot öltött nézők ültek. Bizsergető látvány volt. A milánói történet is érdekes. A Scalába hívtak, ahol a bátyám, Zoltán több éven át állandó sztárvendég volt. Én sajnos egyetlen ottani előadását sem láthattam, mert akkor táncoltam Ausztráliában és Amerikában, de a szüleim szerencsére ott lehettek vele. Engem a Don Quijotéra hívtak meg a Scalába, már a szerződést is megkötöttük, bejártam tréningekre, és kezdődtek volna a próbák, amikor tíznapos sztrájkba lépett az együttes. A végén leváltották az igazgatót, a szerződésem pedig érvénytelenné vált. De elmondhatom: volt egy szép hetem a Scalában, egy fizetett vakáció, amelyen remekül éreztem magam. Ilyen még sehol sem fordult elő velem. Később aztán visszahívtak Milánóba, egy nagyszabású szabadtéri gálára.”

Olaszország természetesen nemcsak a sikeres vendégszerepléseket jelenti Solymosi Tamás számára.

„Az olasz kultúrát, az építészetet, a divatot és a klímát, az ottaniak finom ízlését, lazaságát is nagyon szeretem, akárcsak az olasz konyhát. A vékony, hosszúkás, kemencében sült kenyerüket egyszerűen imádom, olívaolajjal leöntve, apróra vágott fokhagymával, bazsalikommal meghintve több métert képes vagyok bepakolni belőle. A minestrone, a paradicsomleves és a carpaccio is nagy kedvencem. Ez utóbbi, ha valaki nem ismerné, vékony szeletekre vágott hús, olívával, ruccolával, nagy mennyiségű parmezán sajttal a tetején. Olaszországban sok helyen eszem resztelt májat fokhagymásan… bitang jól csinálják! A halat, a tenger gyümölcseit is nagyon szeretem. A fekete kagylót. Az jöhet egész vödörrel. Fehér boros, citromos, narancsos, fokhagymás, petrezselymes lében úsztatva fenséges eledel. Bécsi magyar barátomtól, aki mesterszakácsként dolgozik egy elegáns étteremben, sok mindent megtanultam elkészíteni. Egy feszített nap után feltölt a főzés.”

A Balatonnál is? – kérdezem.

„Nekem van a legjobb mamám a világon, boldog, ha kuktáskodom, de az ő kezében a fakanál. Ő úgy süt és főz, hogy az felülmúlhatatlan. Nyáron a kertben nagy bográcsban készítjük a finomságokat, annak ott olyan hangulata van, hogy azt nem lehet lefesteni, csak lefényképezni. Balaton nélkül amúgy sincs nyár. Pecázom, szörfözöm, vitorlázom, kerékpározni, vízisízni járok Zolival, és persze fürdünk ezerszer.”