Majmok támadása

Egy sheffieldi együttes választotta ezt a nevet. Az Arctic Monkeys első albuma Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not címmel egy hete került a boltokba. Az Oasis britpop-hullámot elindított ’94-es bemutatkozó lemeze, a Definitely Maybe óta nem volt ekkora érdeklődés új zenekar iránt. Ráadásul a fiúk ezt főleg az internet segítségével érték el.

A frontember, Alex Turner eleinte a hip-hopért rajongott, majd miután 2002 karácsonyán gitárt talált a fa alatt, érdeklődése nagyot fordult. Három iskolatársával: Jamie Cook gitárossal, Andy Nicholson basszusgitárossal és Matt Helders dobossal alapította meg zenekarát 2004-ben. Az internetre feltett dalaikkal óriási rajongótábort verbuváltak maguk köré 2005 első hónapjaiban – ez mérföldkő a zenében, korábban nem volt példa arra, hogy egy tök ismeretlen együttes kizárólag a világháló által ekkora népszerűségre tegyen szert. A két dalt tartalmazó Five Minutes With Arctic Monkeys című maxijukat ezerötszáz példányban májusban jelentették meg magánkiadásban. Ekkor már a legnagyobb lemezcégek versenyeztek értük. A Domino Records nevű független kiadót választották, bizonyára azért, mert ez áll a Franz Ferdinand mögött is – a skót zenekar 2004 februárjában kiadott bemutatkozó albumának sikere nyitotta meg az utat a brit piacot mára teljesen ellepő gitárzenekarok előtt. Az Arctic Monkeys első hivatalos kislemeze, az I Bet You Look Good On The Dancefloor október 17-én jelent meg – az internetes gerillakampánynak és az időközben beindult rádiós támogatásnak köszönhetően a brit kislemezlista élén debütált. A zenészek azt mondják, ők a nép zenekara, a sztárkultuszt visszautasítják, még videoklipet sem forgattak a dalhoz, mindössze egy élőben rögzített változatot készítettek hozzá. Ez lehetne akár jól kitalált marketingfogás is, de talán mégsem az, mivel nem éltek a neves New Musical Express címlapajánlatával sem. Az első albumukat beharangozó When The Sun Goes Down című felvételük is a brit lista élén nyitott az elmúlt héten.

A siker tehát elképesztő. Pedig az Arctic Monkeys – akárcsak a többi újonnan feltűnt gitárzenekar – semmi újjal nem szolgál, de mindent megtalálunk az albumán, ami fontos volt a nyolcvanas és a kilencvenes évek pop-rock zenéjében, és ez a siker egyik titka. A fiúk a régiből valami egészen újat: feszes, üresjáratok nélküli, lüktető poszt-punkot hoztak létre. A nyolcvanas évek klasszikusaitól merített alapanyagot a kilencvenes évek éles gitárhangzásával elegyítették, és ezt szintén múltbéli diszkós, funkos, groove-os ízekkel ötvözték. Az album címét és tematikáját az 1960-as Szombat este, vasárnap reggel című brit kultuszfilmből kölcsönözték – az anyag egy bulizós hétvége története: az otthoni készülődés, a szórakozóhelyekre való bejutás nehézségei, a hódítási kísérletek, a rosszul működő párkapcsolatok és a fiatalkori prostitúció témakörökre épül. Az album producere a tánczenei színtérről a gitárzenekarok mellé szegődött Jim Abbiss, ám ezúttal nem volt lehetősége a kibontakozásra, ez eddigi legcsupaszabb, programozásoktól és nagy effektezésektől mentes munkája. A siker másik titka, hogy a tizenkilenc év átlagéletkorú zenekar, a kölyökképű gitáros-énekessel az élen hatásosabban megszólította a tizenéveseket, mint elődei.