Magyar évad a Tháliában

LAKATOS KRISZTINA

A tavalyi francia évad az Európa kulturális fővárosa Kassa 2013 projekthez kapcsolódott. Jelentett ez plusz lehetőségeket, megmutatkozást a színház számára is?

Sokat tettünk azért – Magyarország kassai főkonzulátusával karöltve –, hogy a magyar kultúrát Kassán megmutassuk. Rengeteg programot fogadtunk és fogadunk be. Azok a stratégiai programok, amelyekre eredetileg pályáztunk, nem kaptak támogatást, nem kerültek be a 2013-as kassai főrendezvények sorába. Mi ennek ellenére folytatjuk a saját kulturális évadunkat. Tulajdonképpen a saját kulturális fővárosunkat építjük.

Mérhető valamilyen módon, hogy a kulturális programok iránti felfokozott várakozás hogyan hatott a színházra?

Néhány hete fejeződött be a nemzetiségi fesztiválunk – minden este teltház volt, el kellett küldeni embereket, mert nem tudtuk őket leültetni. A kultúra mint érték – nagy megelégedéssel nyugtáztuk, hogy ez az elcsépelt közhely egyszerre valósággá vált. Ez az egyik hozadék. A másik a beruházások, a kulturális infrastruktúra fejlesztése. Ez az egyik, ha nem a legfontosabb vetülete a kulturális fővárosoknak, mert ekkora összegek csak ilyen módon állnak rendelkezésre. Mi is belekerültünk egy európai fejlesztési programba, amelyet a megye és a kulturális minisztérium pályázott meg. Az, hogy átépítették a színház épületét, nagyon nagy plusz a számunkra.

Benyomásaid szerint a múlt évad előadásaiból melyik aratta a legnagyobb szakmai vagy közönségsikert?

Az az igazi siker, ha minden közönségréteg megtalálja a maga sikerdarabját. A Ľubomír Vajdička által rendezett Művészet például az egyik személyes kedvencem volt, három remek színészi alakítással. A szakma is nagyra értékelte. A facebookos közönségszavazásunkon a Marat/Sade jött ki győztesként, ez kifejezetten társadalmi kérdéseket feszegető, a felvidéki magyarság helyzetére is reflektáló előadás. Komolysága ellenére sokakat megszólított, a társulat elvárásait meghaladó mértékben mutatkozik iránta érdeklődés.

A francia előadásokat továbbra is műsoron tartjátok?

Igen. Sőt, Pozsonyba is megyünk. A Művészettel nemrég vendégszerepeltünk a fővárosban, decemberben pedig a Marat/Sade-ot visszük Pozsonyba.

Az új évad magyar évad. A zenés színműtől a kortárs drámán át a klasszikusokig minden megtalálható benne. Az első bemutatótok a Csaó Bambínó. Miért érdekes ez a darab?

Egy kortárs szerző, Horváth Péter darabjáról van szó. A szocializmusban felnőtt, 56-ot is megért szereplő visz végig minket egészen a rendszerváltásig. Ott van benne háttérként a történelmi múlt, közben örökzöld slágerek hangzanak el, tehát egyfajta érettebb szórakozást kínál. Egyébként holnap lesz a premierje.

Utána két meredekebb vállalás következik: Kárpáti Péter Akárki című drámája és Egressy Zoltán Portugálja.

Kárpáti Akárkije véleményem szerint az egyik legjobb kortárs színmű. Egy negyvenéves nő, aki megtudja, hogy halálosan beteg, elszámol az életével: az embereivel, a környezetével. A saját belső világa egyszer csak megmozdul, és nagyon mély, emberi történet bontakozik ki. A másik, a Portugál pedig rettenetesen szórakoztató darab. Egy kistelepülésen élő közösség keserédes mindennapjait mutatja be egy fantasztikus történeten keresztül. Ez az, amikor magunkon nevetünk. Keleten sok olyan falu van, ahol a remény és a reménytelenség állandóan kéz a kézben jár. Dudás Péter, az előadás rendezője kimondottan palóc közegbe szeretné áthelyezni a történetet, konkrétan abba a faluba, ahol ő felnőtt.

A kortárs darabokra gyakran érzékenyen reagál a közönség, sokszor probléma a nyelv, ez hagyományosan felmerül például a Portugál kapcsán. Kivédhető, hogy ne simán botránydarabot vigyen színre a színház?

Az előadásainkban különböző nyelvi rétegek szólalnak meg. A Portugál után például A kassai polgárok következik. Egy európai hírű magyar író, Márai Sándor műve Kassáról, gyönyörű nyelven, világos gondolatisággal. A Portugál is hasonlóan értékes anyag, csak a kiüresedett lét nyelvezetét használja. Ezek nem öncélú művészi eszközök. A színháznak az a célja, hogy magas színvonalon kifejezze azokat az életérzéseket, amelyekre reflektálnunk kell.

Máraitól A kassai polgárokat miért tartottátok fontosnak elővenni ebben az évadban?

Azt gondolom, kötelességünk tematizálni Márait. Vele kapcsolatban ma egyfajta kettősség jellemzi a szlovákiai kulturális életet: a szlovákok keveset tudnak róla, most kezdik megismerni, és inkább a bulvárszintjét kapják meg. A szlovákiai magyarok sokat tudnak Márairól. Van egy belső hagyomány, amelyhez csatlakozni tudunk. A kassai polgárok bemutatása egyben azt is üzeni: Kassán, Európa kulturális fővárosában a mai napig nem lehet nélkülünk kultúráról beszélni. Emellett Beke Sándor, a Thália egyik alapítója 75 éves lesz, ő rendezi az előadást.

Két éve foglaltad el a Thália igazgatói székét, rendezőként kerültél ebbe a pozícióba. Kívülről szemlélve akkor kétesélyesnek tűnt a folytatás: hogy alkotó művészként vagy egy klasszikusabb igazgatói szerepből fogod meghatározni a színház menetét. Úgy tűnik, inkább ez utóbbit választottad: évadonként egy-egy előadást rendezel. Tudatos döntés?

Most a színház belső rétegeit rendezem: a struktúrát, a közlekedésmódot, az eljárásrendet, a filozófiát… Az időt és a felkészülést tekintve egy-egy előadást tudok vállalni, hogy egyfajta névjegye legyen annak a belső munkának, amelyet elképzeltem. Idén az Akárkit állítom színpadra. Úgy veszem, hogy tanulmányi úton vagyok, ahol újra feltöltődhetek témákkal, újra megtalálhatom, ami a színházcsinálásban a leginkább érdekel. De szeretném, ha ehhez már lenne egy intézmény, amely a maga lábán is megáll. Azt szeretném, hogy ha valamikor is elmegyek Kassáról, ezt a színházat már ne lehessen visszarendezni olyan szintre, ahonnan átrendeződött.

Ha az elmúlt évekre visszagondolok, talán nincs még egy olyan hazai intézmény, amelyet annyiszor kellett volna „megmenteni”, mint a Tháliát. Felmerül a kérdés, hol vannak a finanszírozás és a feladatok közötti anomáliák, amelyek ezt indokolják?

Tavaly 440 ezer euró volt a megyétől származó költségvetésünk. 470 ezer a bérköltség. 40 ezer az energiaköltség. Itt már mínusz 70 ezernél járunk. Nekünk gyakorlatilag nincs működési költségünk: tavaly egész évre tizenvalahány ezer eurót kaptunk, ebből kellett volna létrehoznunk az előadásokat. Miközben egy-egy előadás nyomott költségvetéssel, csökkentett gázsikkal sem tud olcsóbb lenni 20 ezer eurónál. Ugyanúgy pályázunk a bemutatóinkra, mint egy gimnáziumi színjátszó csoport, mert ha nem kapunk támogatást előadások létrehozására, akkor nincs miből megcsinálni. Ezért lenne fontos eldönteni, hogy a Thália nem megyei, hanem országos vagy legalább regionális jelentőségű intézmény, hiszen előadásaink 70 százalékát a megyén kívül tartjuk. Az ilyen intézmények működéséhez a központi költségvetésnek is hozzá kellene járulnia. Amíg ez a törvényhozás szintjén nem oldódik meg, marad az ördögi kör: ha bizonyítani akarjuk, hogy szükség van ránk, előadások kellenek, játszanunk kell, de nincs pénzünk. Ezért a megmaradásunk érdekében sokszor kockázatos játékokba is belemegyünk. Ami persze nem felelős gazdasági döntés.