„Maga színesben vagy fekete-fehérben álmodik?”

Úgy tűnik, a beszélgetőkönyvek korát éljük, a közvetlen kapcsolat vagy annak látszata ma mindennél fontosabb. A magyar könyvpiacon is szép számmal jelentek meg e műfaj reprezentánsai az utóbbi időben. Elég Kertész Imre regénynyé nemesülő legutóbbi kötetére gondolni (K-dosszié), vagy például a Pedro Almodóvarral készített interjúk gyűjteményes kiadására. E kötetek sorába tartozik Eckhardt Roelcke könyvének magyar változata, a Találkozások Ligeti Györgygyel c. beszélgetőkönyv. Ligeti György a kortárs komolyzene élő klasszikusa, elég olyan korszakos zeneműveire gondolni, mint a Glissandi, az Atmosphéres, a Volumina, a sokat játszott Hat bagatell vagy az operairodalmat is radikálisan megújító Le Gran Macabre. (Aki bővebben akar tájékozódni, szerezze be a Teldec Kiadó Ligeti Project elnevezésű sorozatát.) Kevesen tudják, hogy Ligeti zenéje ott van a populáris regiszterben is, hiszen Stanley Kubrick a Requiemből, a Lux aeternából és az Atmosphéres-ből is felhasznált részleteket Űrodüsszeia c. filmjéhez, noha, mint ahogy ez a kötetből is kiderül, a zeneszerző engedélye nélkül. E recenzió természetszerűleg nem térhet ki egy zeneszerzői életpálya változatos és kalandos alakulástörténetére, mely korántsem a romantikus sémát követve mutat be egy életívet Kolozsvártól a világhírig, hanem mindig a szakmáról vallva halad előre, és kíméletlen őszinteséggel számol le az illúziókkal, veszi számba a tévedéseket. Ligeti György radikális beszélgetőtárs, megfogalmazásai rendszerint tömörek, lényegre törőek és bámulatosan manírmentesek: nincs alakoskodás, művész ego és lila köd – konkrét, jól irányzott mondatok vannak, melyek, ha kell, sebeznek. Az Atmosphéres című munka egyik lemezéről például így nyilatkozik Ligeti: „Sajnos készült egy lemez az úgynevezett ősbemutatóról, ami úgy, ahogy van, selejt. Mindez Josef Häusler miatt.” A kortárs filozófiai gondolkodás egy francia nyomvonalával kapcsolatban is meglehetősen radikálisan fogalmaz: „Julia Kristeva, Paul Virilio, Gilles Deleuze: mind üres fecsegők.” A nyílt véleményformálás tisztessége és merészsége szokatlan: a beszélgetőkönyvek zöme ugyanis kizárólag mítoszteremtésről és énformálási játékokról szól, s céljuk nem más, mint hogy ráhangolódjanak a médiakultúra intellektuális álarcban tetszelgő beszédmódjára. Az egyéni teljesítményt Ligeti mindennemű élősködésnél többre tartja, s már e terminus is jelzi, milyen radikálisan foglal állást bizonyos posztmodern klisékkel szemben. „Én minden további nélkül meg tudok írni egy Mozart-szimfóniát”– jelenti ki magabiztosan, s a könyvet végigolvasva efelől semmi kétségünk sem marad. Ligeti a kommersz, az „igényesebb” populáris kultúráról is világosan fogalmaz: „Én a világzene ellensége vagyok, és a kultúrák elegyítésének a barátja. A világzene a nagyáruházak lemezrészlegébe illő kommersz kifejezés.” A zeneszerző önmaga munkáit sem kíméli: „Ismeri maga a román koncertemet? Giccses darab. Meg fogja ismerni, mert felveszik CD-re. Ez a darab fogja tönkretenni a hírnevemet.”

Ligeti nyilatkozataiból talán mégsem ezek a magyar beszélgetőkönyvektől nagyrészt idegen megnyilvánulások a legérdekesebbek, hanem zeneelméleti és zenetörténeti fejtegetései, melyek a legtöbbször bravúros mikroelemzések vagy kisebb-nagyobb poétikus foszlányok. A zeneszerző és minden művész egyetlen lehetséges alapállása Ligeti szerint a szabadság, a teljes kötetlenség, a szakmai tudás. Az avantgárd koncepcióját a zenében kudarcnak ítéli, részletekbe menően fejtegeti a dúr-moll-tonalitás és a funkcionális tonalitás továbbfejleszthetőségének lehetetlenségét, egyes iskolák és zeneszerzők (Cage, Xenakis, Nono, Stockhausen stb.) zeneelméleti és ideológiai koncepcióit, miközben ragyogó bevezetőt kínál a kortárs komolyzenébe, majd tarka tablót készít a kortárs zenei életről. Ligeti sosem magyarázza munkáit, mindig csak a feszültségről beszél, melynek az adott mű köszönhető, mindig csak körüljár, vizsgálódik és a legtöbbször kifejező metaforát keres. Ez a keresés gyakran a viszszakérdezés radikalizmusában nyilvánul meg, ezek a beszélgetések izzó csomópontjai, amikor a közlés szenvedélye retorikailag is átsüt a szövegen. Ilyen visszakérdezések: „Maga színesben vagy fekete-fehérben álmodik?” „Tudja, hogy néz ki a klorofil kémiai szerkezete?” „Látta már az NDK-határ kivilágítását Göttingentől délre, Würzburg irányában?” Természetesen e „költői” kérdések vezetik fel a könyv legszebb válaszait. (Osiris, Budapest, 2005)