„Maga minket meg akar venni?”

Végre itt egy elgondolkodtató mű, amely a szimpla szórakoztatásnál jóval messzebbre merészkedikGabriel Bodnár felvételeEnyhe elfogultságomból adódóan főleg a szövegre figyelek, ezért közepes előadást is simán végig tudok szurkolni. A Thália Színházban csütörtökön bemutatott Kvartett viszont hármasnál jobb osztályzatot érdemel. Dacára annak, hogy ezúttal vélhetően „áttelepítésről” van szó, Korognai Károly vendégrendező ugyanis nemrég Miskolcon állította színpadra ugyanezt a darabot. Mindegy, ne rágódjunk ilyesmin, inkább örvendezzünk, hogy végre itt egy elgondolkodtató mű, amely a szimpla szórakoztatásnál jóval messzebbre merészkedik.

A tartalomból csak keveset árulnék el. Egy amerikás magyar negyven év után visszatér Magyarországra meghálálni az egykori ávósnak, hogy 57 tavaszán figyelmeztette, tűnjön el, mert le akarják tartóztatni, rajta van a „listán”. Nem tudni, akasztástól mentette-e meg, vagy csak néhány év dutyitól, az illető mégis hálás, és ezt egy nagy marék dollárral akarja kifejezésre juttatni. Később kiderül, többre is vágyik, igazi hazára, szorongató magányából menekülne egy családba, akár ebbe is. A lerobbant lakótelepi lakásban vegetáló házaspáron és lányukon azonban nem lehet anyagi javakkal segíteni, szeretetüket sem lehet megvásárolni. Előbb tisztázniuk kellene, mit jelentenek ma, és mit jelentettek egykor olyan fogalmak, mint jó szándék, segítőkészség, bizalom, hála, öröm, lehetőség.

A darab négyszereplős, a verbalitásra épül, ha nem lenne tele jövés-menéssel, kényszercselekvéssel, másfél órán keresztül négyen beszélgetnének egy konyhaasztal körül. Ez sem lenne persze izgalommentes. A rendező azonban a tömény, szirup-sűrűségű szöveg hígítása végett apró újításokhoz folyamodott. A feleség szerepében Cs. Tóth Erzsébet például „élő egyenesben” készít el egy csábító illatú paprikás csirkét, két órán át folyamatosan főz, mos, kötöget, takarít (amikor a legnagyobb természetességgel rátelepedik a zötyögő centrifugára, a retro-fíling minden negyven fölöttit magával ragad, dől a közönség!). Igazi ösztönlény, keveset ért a világból, azt a keveset is sajátos módon rakja össze. Elheherészik néhány ismeretlen szó hangzásán, fel se fogja, miről beszél az idegen. Apropó: ha valakiben felmerülne, hogy „ilyen nincs, így nem viselkednek és beszélnek emberek” , akkor igaza van. Spirónál nem is erre megy ki a játék: nem realista művet írt, hanem inkább eszmedrámát. A karaktereknek nevük nincs, nem az egyéni sorsok érdeklik az írót, hanem az ideológiák hatásmechanizmusa, az a folyamat, ahogyan az ember téveszmék foglyává válik. A tipizált szereplők csak arra „kellenek neki”, hogy bemutassa a rombolás eredményét, egy-egy sajátosan magyar vagy kelet-európai deformált lelket.

A családfő egykori ávós, máig meggyőződéses kommunista, aki alól kihúzták a talajt, aki egy reggel egy másik társadalmi rendszerben ébredt, és közölték vele, hogy negyven évig rossz szekeret tolt. Később megtudjuk, hogy az elvtársaknál sem volt esélye a felkapaszkodásra, csak egy heveny üldözési mániát szedett össze tőlük. Pólos Árpád jól eltalált prolijelmezben, napestig tévé előtt punnyadó, szerencsétlen lúzerként jelenik meg a színen, öt perc múlva azonban már feszíti szét az indulat, fóbiái és ijesztő rögeszméi szépen, fokozatosan kerülnek felszínre. Aztán amikor egy ponton az asztalra csap, az egész terem összerezzen. Elhisszük neki, hogy ha elfogadná az „amerikai nagybácsi” pénzét, saját magát köpné szembe.

Az Egerből érkezett Kelemen Csaba szerencsés választásnak bizonyult a vendég szerepére. Végre egy arc, amelyet nem ismer a kassai közönség, váratlan betoppanása így „dupla csavar”. Talán az ő karaktere a legbonyolultabb, mert lassan kell ráeszmélnie, hogy a haza, melyet keresett, nem létezik többé, hogy ő maga inkább amerikai már, mint magyar, amoda nem akar tartozni, emide pedig nem tud, hiszen „kihagyott” negyven évet. Kelemen Csaba nagy pillanata a nevetőgörcs-jelenet mellett az az apokaliptikus monológ, amelyben a lélektelen kapitalizmusról, a pénz hatalmáról, a világban tomboló erőszakról beszél.

A házaspár lerongyolódott, számító, éhes szemű lányát Kollárik Lucia játssza, rendkívül meggyőzően. Nyers mohósággal veti magát a vendégre, úgy kapaszkodik belé, mint fuldokló a mentőövbe. Közben ironikusan vázolja fel az idegennek a család „sikertörténetét”. Kiborulási magánszáma ugyan nem szerepel az írói instrukciók között, ám határozottan jót tesz a jelenetnek.

A Thália Színház az 56-os események kerek évfordulója alkalmából tűzte műsorra a darabot, amelyet komédiaként hirdet. Sokszor lehet ugyan röhögni, de inkább keserűen, felhőtlen hahotára senki ne számítson. A rendszerváltás utáni évek hektikus, kapkodós időszakába kerülünk vissza, amikor sok mindent újra kellett gondolnunk, és ez bizony nem mindenkinek sikerült. Most hazafelé a villamoson is van min gondolkodnunk. Sőt még másnap is.