Ma is vándormadarak színháza

Fennállásának 25. évfordu-lóját ünnepli szombaton a Budapesten tanuló határon túli magyar diákok Wataridori Színköre. A csoport tagjai az évek alatt folyamatosan cse-rélődtek, a lelkesedés azon-ban ugyanaz maradt, mint amikor Juhász Dósa János megalapította a színkört. Ő talált nekik rendezőt is Körömi Gábor személyében, aki akkor még nem sejtette, hogy két évtizeden át ez lesz a legsta-bilabb szakmai feladata.

A történet 1991-ben kezdődött, ekkor érkeztek az első határon túli magyar diákok a budapesti Nemzetközi Előkészítő Intézetbe. Amellett, hogy készültek az egyetemi felvételire, rádióztak, újságot írtak, író-olvasó találkozókat szerveztek, és a színjátszás is érdekelte őket. Az első bemutatót 1992-ben tartották, Nyikolaj Erdman A mandátum című darabját vitte színpadra a csapat. A magyar anyanyelvű fiatalok akkor még egy kollégiumban voltak azokkal a japán, mongol, nigériai és egyéb diákokkal, akiknek egy évük volt arra, hogy megtanuljanak magyarul. „A wataridori japánul füstifecskét, illetve vándormadarat jelent, az előadásban szereplő japán srác javasolta, és a többieknek megtetszett a szó hangzása. Ráadásul a Budapesten tanuló külhoni diákok is vándorok, akik elszakadtak a szülőföldjüktől, hogy új tapasztalatokat szerezzenek, és tudással, kapcsolatokkal, élményekkel gazdagabban repüljenek haza” – meséli Körömi Gábor, aki eredeti szakmáját tekintve drámapedagógus, és 1994 óta, a harmadik bemutatótól kezdve rendezi a színkör előadásait. A Szép magyar komédiával már a komáromi Jókai Napokon és Zsámbékon is szerepeltek.

„Évről évre 10–15 fő vesz részt a munkában. Akadnak olyanok is, akik már tíz éve tagjai a csoportnak. A színkörben megfordult hallgatók száma szerény becslés szerint is 140–150-re tehető. Nemcsak színházi műhelyként működünk, hanem baráti körként is segítjük egymást, mert azért el lehet veszni egy nagyvárosban. Sokan mondták már nekem a színkörből, hogy a szerda esti próbák jelentik a fix pontot a budapesti életükben. Persze volt egy-két olyan év, amikor nem lett kész az előadás a kitűzött bemutató napjára, de az utóbbi tizenöt évre ez nem volt jellemző” – tudtuk meg a rendezőtől, aki büszke arra, hogy amatőr színjátszó körökben ma már számon tartják a csoportot. Részt vettek számos fesztiválon, A nők bosszúja című előadásukkal dél-szlovákiai turnén is jártak. És volt olyan év is, amikor annyi szerepelni vágyó fiatal jelentkezett a színkörbe, hogy Csehov A három nővérét hármas szereposztásban játszották, minden felvonásban más-más nővérekkel.

A Wataridorit az is megkülönbözteti a többi színházi közösségtől, hogy nem szerepekre keresnek vállalkozókat, hanem a szereplőgárda határozza meg, milyen lesz az előadás. Előfordult például, hogy valaki a próbafolyamat utolsó fázisában jelentkezett a csapatba. „Ivo Bresan Kolhoz Hamlet című darabját próbáltuk, amelyben emlegetnek egy trombitás fiút, de az eredeti műben nem is jelenik meg. Nos, nálunk megjelent. A srác a következő próbára már megtanult valamennyire trombitálni, és végtelen alázattal játszotta végig a szinte néma szerepet. Az illető azóta már Pintér Béla társulatának a tagja” – mondja Körömi Gábor, hozzátéve: a hobbiból többeknél hivatás lett, Szlovákiából például Holocsy Katalin végzett a Színművészeti Egyetemen.

Felmerül a kérdés, hogy vajon a Kárpát-medence minden tájáról érkező magyar fiatalok mennyire különböző kulturális kódokat vittek magukkal Budapestre, és hogyan tudtak együtt dolgozni. Körömi Gábor számára ez is érdekes tapasztalat. „Bizony, meg kell szokniuk egymást, hiába beszélnek ugyanazon a nyelven. Egy szó vagy gesztus mást jelent egy erdélyi számára, mint egy szlovákiai magyar számára. A többségi nemzetük vérmérséklete, dinamikája hatással van rájuk, érezni, hogy más-más kultúrában szocializálódtak. Egy kárpátaljai és egy vajdasági mentalitása például tűz és víz. A budapestiekről nem is beszélve. Ez egyébként mindenki számára hasznos tanulási folyamat, hiszen itt, Budapesten kell boldogulniuk.”

Körömi Gábor lehetőség szerint igyekszik követni színjátszói további sorsát. A szombati találkozó szerinte arra is jó lesz, hogy ki-ki elmondja, mi lett belőle, hol találta meg a boldogulást. A színkör Facebook-oldalán, ahol hetek óta fényképes múltidézés folyik, folyamatosan jelentkeznek az egykori tagok, akik részt kívánnak venni az ünnepségen. A legutóbbi, húszéves jubileumi rendezvényen tele volt a terem, és valószínűleg idén sem lesz ez másként. Persze már nem a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe kell menni, hanem az ELTE Márton Áron kollégiumába. A Wataridori Körömi Gábor szerint stabilabb, mint maga az intézmény, amelynek az égisze alatt működik, mert utóbbi négyszer-ötször váltott nevet és funkciót az évek alatt.

Ma már magyarországi tagjai is vannak a színkörnek, ők általában határon túli csoporttársaiktól, barátaiktól szereznek tudomást erről a közösségről. Budapesti egyetemi berkekben ugyanis elég kevés lehetőség kínálkozik az önmegvalósításra a színjátszás iránt érdeklődők számára. Akad ugyan pár csoport, de az állandóságot, a stabilitást és a szisztematikus szakmaiságot a „helyiek” közül is sokan a Wataridoriban találják meg.