ĺrott és íratlan szabályok

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy csapásra mindenki betartja a törvényt, és azonnal megtanult „viselkedni” a vízparton. De azért tapasztalható némi javulás. Megszaporodtak az ellenőrök, kibővült a rendőrök hatásköre. Egyik dolog azonban a törvény betűje, másik dolog, hogy milyen rendeletek vannak továbbra is érvényben. Mert az előírások olykor mellőznek minden logikát. Mindez akkor jutott újra eszembe, amikor nemrég kedves levelet kaptam Komáromból, Jakab István tanár úrtól, aki figyelmeztetett a november végén megjelent, a pergetésről írt cikkemben előforduló „tévedésre”. Abban egyetért velem, hogy pergetéssel könnyebb megtalálni a harcsát, ám, mint írja, eközben nem lehet bedobva másik szerelék. Természetesen én sem állítottam, hogy egyidejűleg horgászhatunk fenekező vagy úszós szerelékkel, és közben pergethetünk, csak az eredményességet vetettem össze. Az új rendelet ugyanis valóban tiltja az „üldögélős” és a pergetőhorgászat egyidejű művelését. Ezzel valószínűleg mindenki tisztában van, bár nem biztos, hogy mindenki egyetért vele. Szerintem az előírás értelmetlen, hiszen ha jól rögzítjük, nincs az a hal, amely elvinné a cajgot, miközben távolabb bóklászunk. Ha pedig valaki ellopja a szereléket, nem a természet vagy a halállomány látja kárát, hanem mi.

Túlzott tilalmak

Talán a legértelmetlenebb, a rablóhalazó horgászok számára a legfájdalmasabb előírás az éjszakai horgászat tilalma. Szlovákiában csak két nyári hónapban (július, augusztus) engedélyezett az egész éjszakai horgászat, márpedig a legtöbb rablóhal – a csuka kivételével – elsősorban éjszaka táplálkozik, nem beszélve például a menyhalról, amely kimondottan éjszakai hal, ráadásul télen ívik és táplálkozik. Vagyis, mondjuk, november végén, délután hatkor, amikor éppen beindulnak a menyusok, a horgász kénytelen összecsomagolni a cuccot, és elhagyni a terepet. Hogy a júniusi, kora őszi süllőzést ne is említsük. A túl hosszú védelem (január 1-től június 1-ig) a csuka esetében is elég logikátlan; januárban még nyugodtan lehetne fogni, jégveszte után pedig már általában leívott, fölösleges tehát nyár elejéig kímélni. A legfaramucibb az az előírás, amely szerint csukára, mondjuk, májusban sem pergetéssel, sem csalihallal nem horgászhatunk, ugyanakkor, ha horogra akad, megtarthatjuk. Rejtély, hogy mire fogjuk. Talán esőgilisztára?

A furcsa előírásokat sokáig lehetne sorolni. Ilyen például a merítőháló (szák) kötelező használata. Sőt, annak ott kell lennie a horgász mellett! Holott nagyon sokan nem azzal merítik ki a csukát, a süllőt, hanem egyszerűen nyakon ragadják. ĺgy nem gabalyodik bele fölöslegesen a hálóba, meg aztán „sportosabb” is. Arról nem szólva, hogy nem kell hurcolászni.

Egy majdnem jó szabály

Viharos veszekedések tárgya volt horgászgyűléseken, hogy egyes húshorgászok évente háromszáz-négyszáz pontyot voltak képesek hazavinni egy-egy halastóból egy horgászszezon alatt. Ami azt jelenti, hogy aki csak hétvégéken, évi harminc-negyven alkalommal, vagy a nyári szabadsága idején jutott ki ugyanahhoz a vízhez, esélye sem volt azokkal szemben, akik a szezon nagy részét itt töltik. Ennyi halat megenni sem lehet, érvelt az egyik oldal, csak szétosztogatni rokonnak, szomszédnak. Márpedig nem azért fizetjük a drága engedélyt, hogy alig fogjunk, míg mások szétosztogatják a helyi szervezet által telepített halat! Savanyú a szőlő, állította a másik oldal, hiszen az esélyek mindenki számára egyenlőek. Ennek tett pontot a végére az a rendelet, amely évi 50 pontyban szabja meg a kifogható mennyiséget minden horgász számára. Ez a szabály már majdnem jó, de mégsem az. Nem pótolja ugyanis az ellenőrzést. Amíg a tavaszi évadnyitás első egy-két hetében – amikor köztudottan nagyon eszik a ponty – némelyik horgász kétszer, háromszor fordulva, „futószalagon” hordja haza a halat, anélkül hogy bárki ellenőrizné, érdemben semmi nem változik. (Más kérdés persze, hogy miért nézik szótlanul a többiek az ilyen szabadrablást?) Maga az ellenőrzés tehát sok kívánnivalót hagy maga után. Tavalyi fogási naplóm a legbeszédesebb: egyetlen ellenőrző bejegyzést sem tartalmaz! ĺgy aztán nyugodtan horgászhat az a társaság is, amely az egyik fővárosi kis tó egyetlen szigetén ver rendszeresen tanyát, holott a halastavak szigeteiről tilos a horgászat. Sátoroznak, tüzelnek, részegen ordibálnak, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga.

Etetni minden áron

A törvény szigora mellett érthetetlen, miért engedik a nyakló nélküli etetést. Nincs elrettentőbb annál, mint amikor néhány hektáros kis tavon leveri a sátrát egy népes társaság, és szezonnyitástól őszig etet. Naponta, vödörszámra. A társaság tagjai cserélődnek, ki-ki idejének megfelelően horgászik néhány napig, de mindig van valaki az etetésen. És főleg: mindig etet valaki.

Aztán nem csoda, hogy a tó egész pontyállománya az ő helyükön „legelészik”, a többi horgász pedig káromkodhat, vagy legfeljebb a vak véletlenben bízhat. Én személy szerint – a kis tavakon mindenképpen – betiltanám az etetést.

De meg lehet kérdezni, mondjuk, a balatoni horgásztanyák gazdáit, mi a véleményük a mázsaszámra vízbe szórt bojliról. Pedig a Balaton, ugye, elég nagy pocsolya, sok mindent képes elnyelni.

Az előírások, rendeletek olyanok, amilyenek; mi nem tudunk rajtuk változtatni. A cinkosság vétségében azonban mi is ludasok vagyunk, ha hagyjuk, hogy egyes „sporttársaink” lopják a halat (ami a miénk is), vagy szeméthegyeket hagyjanak maguk után. Hiszen a horgászat éppen attól szép, hogy a pihenés mellett megtanítja az embert a természet ismeretére és szeretetére.