Lévaiak közt egy lévai

A lévai Reviczky Házban november 8-án Grendel Lajos vendégeskedett. „Üdvözöljük barátunkat, Kossuth-díjas írónkat, Léva szülöttét, aki itthon van, hazai ember, a miénk” – köszöntötte az írót Újváry László, a beszélgetés vezetője. Az előadóterem helyett a kávéházban megtartott est kiindulópontja az Áttételek és a Tömegsír című regények egy-egy részlete lett, melyeket Hutura Beáta és Polák Noémi, a Reviczky Házban működő irodalmi kör törzstagjai olvastak fel.

Grendel ezzel kapcsolatban elmondta, izgalmas volt számára két ilyen időben távol eső regény egymás mellé állítása, hiszen az Áttételek megírásakor a rafináltabb formájú előző könyveihez képest a kevésbé irodalmias, vallomásszerű, áradó monológformát választotta. „Ilyen voltam a nyolcvanas években, kiírtam magamból mindent.” A Tömegsír ezzel szemben egy teljesen fiktív regény, mondanivalóját úgy lehetne összefoglalni, hogy „olyan világban, olyan korban élünk, mikor anélkül, hogy tudatosítanánk, tömegsírokon járunk, a 20. század talaja a tömegsíroké, illyési torzítással élve: a történelem nem mögöttünk, alattunk van.”

A beszélgetés első része a Grendel-regények Lévához való kötődésétől a város magyarságának mai problémáihoz kanyarodott. Az író, főleg a Nálunk, New Hontban kapcsán leszögezte, kisvárosi regényei lévai élményekből táplálkoznak, de semmiképpen sem kulcsregények, nem szerepelnek benne álneveken valahai lévaiak, „szociográfiai igazság, nincs bennük egy fél százalék sem”. Természetesen azonnal szóba került Féja Géza, akinek Bölcsődal című „botránykönyvének” legújabb kiadásához Grendel írt utószót, s melyről az a fáma járja, hogy a város sértett lakói „állítólag megüzenték neki, hogy vasvillával fogadják, ha tiszteletét teszi Léván”.

Ezen a ponton vallotta meg az író, hogy a lévai magyarság felületes nemzeti tudatával szemben nagyon kritikus, hiszen a „sunyi asszimilációs politika” mellett maguk a magyarok adták föl magukat. Ekkor egy indulatos résztvevő a legsötétebb elképzeléssel állt elő: „tíz év múlva nem hallható majd Léván magyar szó.”

A túlélési esélyek viharos latolgatása után Grendel Lajos „csodálatos humorára” és stílusváltásaira terelődött a szó. A humor kapcsán Grendel megjegyezte, mindazt, amit a szlovákiai magyar sorsról Duba Gyula, Dobos László, Gál Sándor vagy Tőzsér Árpád elmondtak, ő más szemszögből, humorosan, de nem elviccelve akarta elmondani. „Mikszáth a nagy példaképem, aki súlyos és kritikus mondanivalóját humorba tudta csomagolni.” A stílusváltásról annyit mondott, hogy több értelme van, ha nem írótársainak, hanem az olvasónak írja regényeit. „Világképemet úgy akarom kifejezni, hogy az szórakoztató legyen, élvezetes, ne papi prédikáció, arról, hogy mi a helyes és mi a helytelen, hanem, mondjuk, éppen arról, milyen nehéz eldönteni időnként, mi is a helyes.” Kiderült, ezt sok kritikus nehezményezi, elvtelen engedményeknek tartja, kommersz irodalmat emleget, népszerűség-hajhászásról beszél. Pedig ezt a kérdést megválaszolta a világirodalom, hiszen úgy tíz éve visszafordulás észlelhető a „mesélős irodalom” felé.

Szó esett az irodalom két egymás ellen dolgozó érdekcsoportjáról: a közérthetőségre, szórakoztatásra törekvő táborról és a műfajt vizsgáló, műfaji korrekciókat végző, elvontabb oldalról. Grendel szerint az az igazi kérdés: egy mű száz év múlva is olvasható, élvezhető lesz-e még. Az egybegyűltek az újabb Grendel-regényeket illetően egyértelmű igennel nyugtatták meg a vendéget.

A beszélgetés az egyetemi oktatásra, irodalomtörténet-írásra, a kánonokra, a Nobel-díjra és a 20. századi magyar irodalom egyre növekvő presztízsére terelődött. Grendel nehezményezte a magyarországi kritika Budapest-centrikusságát, mely annak a kérdésnek a kapcsán merült föl, hogy ő az egységes magyar irodalom vagy a régiók önállósága mellett teszi-e le a voksát. Grendel Lajos egyrészt örül, hogy őt már nem nézik felvidéki írónak, hanem egyszerűen magyar írónak, másrészt fontosnak tartja, hogy a különböző régiók témái megjelenjenek az egyetemes magyar irodalomban.

Egy magát régimódi olvasónak nevező résztvevő elárulta, ő nem szerette a hetvenes évek Grendelét, de most már kezdi megszeretni. „Értem én, be kellett mutatkozni a kritikusoknak, de most már nekünk, olvasóknak mutatkozzon meg.” Újváry László úgy foglalta össze az est történéseit, hogy „a szónak, irodalomnak van ereje, ezért kérem Grendel Lajost, írjon, hogy érezzük ezt az erőt.”