Lételméleti kérdések a mából

Két budapesti színházban, két előadásban dolgozik párhuzamosan, miközben a saját darabja bemutatóját várja a Trafóban. Závada Péter, a többkötetes fiatal költő mai érzetet ad klasz-szikus műveknek. Átír, változtat, hozzátesz.

Feydeau Egy éjszaka a Paradicsomban című fergeteges vígjátékához, amelyet Michal Dočekal állít színpadra a Vígszínházban, még dalszövegeket is írt. Andrei Serban, az Amerikában élő legendás román rendező mellett a Vas István fordította III. Richárdnak adott új nyelvi köntöst a Radnóti Színházban. Amphytrion című saját darabjában a személyiség, az önazonosság legalapvetőbb kérdéseire keresi a választ, és a színházi keretek feszegetésével próbálkozik.

Első saját színművét, a Reflexet a nyitrai színházi fesztivál felkérésére írta Bodó Viktor társulatának, a Szputnyiknak. A téma adott volt: titkosrendőrségi megfigyelések.

„Alapvetően nem szeretek felkérésre dolgozni – mondja Závada Péter. – Az ugyanis nehezebb, hiszen megadott időre kell kipréselnem magamból valami színvonalas dolgot. Ellentétben azzal, amikor költői szöveg születik. Ilyen az Amphytrion is. Ott nem volt időkorlát, amely szorított volna. Egy ilyen műnél szöszölni kell, ülni rajta, sokat gondolkodni, mert ez nem a dráma hagyományos dramaturgiáját követő szöveg, hanem egy szabadon áramló szövegfolyam, egy drámán kívüli dráma. Ebben nem is párbeszédek vannak, hanem monológok, több hangú, polifonikus, egymásba folyó monológok, és nem is mindig lehet tudni, hogy pontosan ki beszél. Kicsit olyan Heiner Müller-i, jelineki, koltési ez a fajta szöveg, amelynek nálunk még nincs nagy játékhagyománya, de reméljük, hogy ez majd változik.”

A Reflex és az 1956-os vallomások alapján született Holdkő után az Amphytrion a harmadik saját színműve Závada Péternek, s bár ez utóbbi antik téma, lételméleti kérdéseivel a mában szólal meg. Az antik mítosz szerint Amphytrion, a híres hadvezér távollétében Jupiter magára ölti a férfi alakját, hogy annak feleségével, Alkménével hálhasson. De akkor ki vagyok én? – teszi fel a kérdést a szerző. Ki vagyok, ha másvalaki úgy ölti magára a szerepemet, hogy tökéletesen ott áll helyettem? Vagy: bízhatok-e magamban, ha nem veszem észre, hogy akit közel engedek, az csupán hasonmása az általam szeretett személynek?

„Ezt a kérdést gyakran felteszi magának az ember a mai multimediális élettérben. Hogy mennyire megismerhető számára a világ, s abban ő maga. Amphytrion mindannyiunkat képvisel a történetben. Elbizonytalanodik, hogy ő beszél-e vagy Jupiter, esetleg Zeusz? Ezzel pedig a dráma alapdefiníciója rendül meg. Nem tudjuk, mi következik a kettőspont után. Nemcsak az énnek, hanem a dráma szövegének is az alapvető létezése kerül veszélybe. Nekem ez olyan szempontból kapcsolódik a mához, hogy az a sokfajta valóság, amit általánosan tapasztalunk, a tényeken, az igazságon túli világ, valahogy épp e stratégia alapján működik. Vagyis tegnap történt valami, ma pedig már egészen mást mondunk. Elolvastam három különböző hírt, és nem tudom, melyik az igazi, hiszen nem voltam ott. Az internet párhuzamos valóságai mellett a morális kérdések teljes elavulásáról is beszélhetnénk. Az eredeti antik drámából az alapkonfliktust őriztem meg, arra reflektál a történet többi szereplője, akikről nem tudjuk, hogy alakok vagy nyelvi alakzatok. Itt nincsenek lélektani-realista jellemek, csak különböző beszédmódok.”

Darabjainak megírásában gyakran az vezérli Závada Pétert, hogy ritkán lát olyan előadásokat, amelyek igazán közel állnak hozzá. A német színház hagyományaira építő drámaírók munkáit, azon belül is például Elfriede Jelinek szövegeinek színpadra vitelét szereti. A Zsótér Sándor rendezésében készült vígszínházi Téli utazást is izgalmas, fontos előadásnak tartotta.

„Feszegette a megszokott kereteket. Folyamatos figyelmet követelt a nézőktől. Helyenként ugyan próbára tette a türelmüket, de ha ilyen filozofikus szöveg bejut az ember agyába, az komoly katarzist jelent számára. Tudom, hogy ez sokszor kedélyborzoló, én mégis ezt szeretem. Azt a színházat, ami radikálisan a test vagy radikálisan a szöveg színháza. A hagyományos lélektani-realista dramatikus előadásokat is nagyra tartom, csak már más érdekel. Feydeau bohózatát sem unom. Nem tartom őt igazán jelentős vígjátékszerzőnek, de szívesen dolgozom ilyen előadásokban is. Sok olyan darabot olvasok, amelyeket nem nagyon vagy soha nem mutatnak be magyar színpadon. Ezek egészen modern, avantgárd, szimbolista szövegek, amelyeknek nincs hagyománya nálunk. Olyan hangok szólalnak meg bennük, hogy azt mondom, ilyet kellene írni. A radikális szövegkísérletek is tudnak újat adni. Nádas Péter Találkozása súlyos, komoly szöveg. Ott minden szónak megvan a helye.”

Motivációs erő számára az is, hogy alkotótársként vesz részt különböző előadások megszületésénél. A Feydeau-darab szövegét teljes egészében átírta, Vas István III. Richárd-fordítását felfrissítette. Szavakat, jelzőket, bizonyos megszólalásokat tett maibbá.

„A Shakespeare-dráma próbáin ülve folyamatosan összehasonlítottam az eredeti angol és a magyar szöveg szándékát. Andrei Serbannak nagyon fontos volt az eredeti szándék, és ha Vas István szövege eltért attól, akkor visszatértünk hozzá. Sőt, ha a címszerepet játszó Alföldi Róbert egy frappánsabb megszólalást javasolt, akkor megvizsgáltam, integrálható-e a szöveg szövetébe, vagy kilóg belőle. Ha kilógott, akkor úgy ékeltük be, hogy jól lógjon ki. Ez a munka merőben más feladat, mint a versírás. Alkalmazott írás, de ezt is élvezem. Azzal foglalkozom, amit szeretek, csak más kontextusban, más tétje van a dolognak. Versírás közben az ember önmagából préseli ki a sorokat, egy színházi előadás közös munka eredménye. Egyedül sem jó sokáig, meg állandóan másokra hagyatkozni sem. A kettő egyensúlya a legjobb.”