„Lenni annyi, mint érzékelve lenni”

Naponta bombáznak a tévécsatornák hírekkel és show-műsorokkal. Nem győzöm kapkodni a fejem. Hogyan válogassa ki az ember a rázúduló információmennyiségből a műsorfüzet alapján a neki valót?

Sokan a legegyszerűbb megoldást választják: megnéznek mindent sorjában. Nem veszélyes ez? Nem tompul el az ember?, mocorognak a kérdések a fejemben.

Az idén elhunyt Pierre Bourdieu A televízióról című könyve a média hatását és működési elvét elemzi. A filozófus-szociológus úgy véli, a tévé és a sajtó nagy veszélyt jelent a kultúra részterületeire, és nem kevésbé a politikai nézetek kialakulására, hiszen véleményformáló ereje van. A francia professzor a francia médiaközegből kiindulva elemzi a nézettséget és az olvasottságot hajszoló tévétársaságokat és újságírókat. Nem támadja őket, de az olvasó benyomása mégis az, hogy a narcisztikus önelégültségüket a képernyőn és újságlapokon kielégíteni óhajtó emberek önkritikája bizony csorbul.

A professzor kérdéseket tesz fel, amelyeket a képernyőn tetszelgő egyének elfelejtettek feltenni maguknak: Miért vesz részt valaki egy televíziós műsorban? Hogy lássák őt? Mit akar közölni az emberekkel? Sikerülhet-e az igyekvése a szűkös percekben? Köteles-e egy művész, tudós stb. elfogadni tévés meghívást? Érdemes-e mindenkihez szólnia? Érthető-e a köz számára, amit mond? Le tudja-e egyszerűsíteni? Szükséges-e, hogy hallják a véleményét? Mi a keresnivalója a képernyőn?

Berkeley azt mondta: „Lenni anynyi, mint érzékelve lenni”. Sok művész, filozófus, író (és sokan mások) folyamatos szereplést igényelnek és azt, hogy exhibicionizmusuk helyet kapjon a képernyőn. Ahhoz, hogy gyakori vendégek lehessenek a stúdióban, rövid idő alatt kell minél több művet felmutatniuk, tehát gyorsabban kell alkotniuk vagy műveik terjedelmét csökkenteniük. Meg kell tanulniuk a médiának írni, tévés közönség előtt szerepelni.

Sok író, tudós, művész kompromisszumot köt azzal, ami ellenében harcol: a korízléssel és a pénzzel. Az eladott példányszám, a nézettség és ismertség kerül előtérbe. Nem az a fontos, hogy olvassanak, hanem hogy megvegyék a művemet, gondolják. A mindenható műsorvezető – aki a játékszabályokat diktálja, és saját személyiségét helyezi előtérbe – határozza meg, ki mikor és mennyit beszélhet és akár a meghívott szavába vághat. Kényelmetlen, akár megalázó helyzetbe hozza a képernyőhöz nem szokott, lassan és bonyolultan gondolkodó tudóst vagy művészt.

Neki és a nézőnek ugyanis szalonképes, gyors, egyszerű válaszok kellenek. Nincs idő elmélkedésekre, sürget az idő. A „problémák” és a nehézkesség kikerülése végett gyakran látunk olyan embereket a képernyőn, akik folyékonyan, mosolyogva, könnyen emészthetően csevegnek.

A College de France filozófiaprofesszora Platónt is idézi: a filozófusnak van ideje, a nyilvánosan szereplő embernek nincs. Nincs ideje gondolkodni. Az idő arisztokrata privilégium. Rohanó világunk tehát gyors gondolkodást igényel.

Hogyan lehetséges értelmes embernek röviden és értelmesen felelnie pár perces tévés szereplésben? Kész válasszal kell rendelkeznie és semmi bonyolultat nem mondhat. Frázisok, agyonhasznált mondatok lebegnek a stúdióban.

A professzor, aki Algériában is oktatott, kitér a szenzációhajhász sajtó kedvenc témáira, a szexre, a vérre, a drámára, hiszen ezek a témák adják el a tömegnek a sajtóorgánumot, a peopleméterek (nézettséget mérő műszerek) mutatója ezen témák emlegetésekor ugrik meg. A tévé gyakran nem foglalkozik hétköznapi dolgokkal, hiszen a nézőnek a különleges, az érdekes kell. A legnagyobb művészet pedig a normális dolgokról írni, sőt azokból üzletet csinálni. Nincs nehezebb, mint a realitást a banalitásával együtt, smink nélkül bemutatni.

Az újságok gyakran egymás kópiái. Az eltérést legfeljebb a profil és a politikai színezettség jelenti. Az újságírók produktumai ezen belül nagyon homogének, mély hasonlóságot mutatnak. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, minthogy az újságírók gyakran váltanak újságot stílusuk megváltoztatása nélkül. Keressük az exkluzívat, az eredetit, az egyénit! Ez a jelszavuk az újságíróknak, és kicsúszik a talpuk alól a valóság, vagy éppenséggel ezek a témák fulladnak a feldolgozással banalitásba. Nem kell ma sztrájkolni, felvonulni az utcán, elég, ha van az embernek ismerőse a tévében vagy egy újságnál, és bemutatja a témát, felhívja rá a figyelmet. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a tévések és újságírók szemüveget kölcsönöznek a nézőnek, az olvasónak, és a tévé csupán a valóság benyomását kelti, a fogyasztó pedig a benyomást a valósággal azonosítja. A kép- és hangsorok és az írott szó új valóságot alkot, a szerző és a filmrendező mondanivalóját tükrözi, nem a valóságot képezi le.

Pierre Bourdieu: O televizi. Ford.: Nora Obrtelová. Doplněk, Brno, 2002