Lehet-e szájmaszkban bulizni?

A limitált lehetőségeket a fesztivál neve is jelezte: Uprising Wakelake Edition. Nem a megszokott Zlaté Piesky üdülőövezetben zajlott, hanem a tó túloldalán működő wakeboard-pálya mentén. Ezt a részt csak azok ismerik, akik ki tudnak perkálni 25 eurót egy órányi vízideszkázásért. Pont ennyibe került egyébként egy napijegy is a fesztiválra. 

Nem a zenével kezdem, hanem a kulturált, tiszta mosdókkal, mert az Uprising népe Toi-Toi klotyókon edződött az elmúlt tizenkét évben. A kempingben ugyan vannak vízöblítéses vécék, de azokat tavaly már fizetőssé tették, és nem túl elegáns módon mindkét ivókutat elzárták, hogy muszáj legyen megvennünk a fél literes ásványvizet 1,60-ért. Most szinte elérzékenyültünk a luxustól, hogy ingyen ihatunk csapvizet, ráadásul valami túlvilágian finom illatú folyékony szappannal moshatunk kezet. 

Ha az ember nem szomjas és tiszta a keze, máris vidámabban vetheti bele magát a fesztivál forgatagába – feltéve, hogy van ilyen. Nos, a mini-Uprisingon nem volt. A járvány erősödése miatt az eredetileg tervezett ezer főről nyolcszázra csökkentették a közönség létszámát, az érdeklődők fele pedig csak este hét után érkezett. Napközben pangás volt jellemző, bár a kínálatban most is szerepeltek a megszokott jógaórák, pódiumbeszélgetések, zenei workshopok. Mivel sátorozásra nem volt lehetőség, és azon a részen fürödni sem lehet a tóban, a rendezvény idén inkább emlékeztetett egy falunapra, mint egy zenei fesztiválra. 

A fíling már a kapunál odalett: csak szájmaszkban engedtek be, és elvileg végig kötelező volt a maszkviselet. Ezt azonban nagyon kevesen vették komolyan, pedig a szervezők mindent megtettek az ügy érdekében. Valamennyi koncert előtt bemondták a színpadon, feliratokat helyeztek ki, és a személyzet példamutató módon végig maszkban volt, „Ezt egy fesztiválon nem lehet betartani!” – kiáltott a színpad felé valaki, mire nagy taps tört ki, és a szervező elkullogott. Egy szó, mint száz: ha ellenőrzést kapnak, kiüríttették volna a helyszínt. 

Végül így is, úgy is ki kellett üríteni a helyszínt egy időre, de nem a rendőrség, hanem a szombat esti vihar miatt csúszott három órát a program. Már szinte megszoktuk, hogy az Uprising idejére megbolondul az időjárás. Persze nem azért, mert az égiek nem szimpatizálnak Bob Marley üzenetével, hanem az augusztus végi változékony időszak miatt. A veterán reggae-rajongók megéltek már mindenfélét, többször kellett idő előtt véget vetni a zenének, és volt, hogy az éjszaka közepén számolták fel a kempinget, mondván, hogy a vihar miatt biztonságosabb, ha mindenki szépen hazamegy. A vonattal, busszal érkezett nézők csak pislogtak, amíg fel nem fogták, hogy hajnalig az állomáson kell dekkolniuk. 

A szombat estét tehát tönkre vágta a vihar, amely a Medial Banana koncertjének közepén csapott le. Ők jelenleg az első számú hazai reggae-zenekar, amennyiben a Polemic ska csapatnak számít – bár egyre több a reggae-elem a zenéjükben. A harmincegy éve működő Polemic, ez a vérprofi jókedv-kommandó természetesen idén is tömeget vonzott – az ő pénteki koncertjükön éreztem először, hogy túl sokan vagyunk, túl közel egymáshoz, és túl kevesen viselünk maszkot. (Lehet, hogy soha többé nem leszek képes felhőtlenül élvezni egy fesztivált?) Önmagam vigasztalására azt a két fellépést emelném most ki a szerény, ám nívós kínálatból, amelyek nem csak zenei szempontból szereztek maradandó élményt számomra. 

Amikor Komáromy Gergő, azaz G Ras és kis csapata pénteken elindult Budapestről Pozsonyba, még nem tudták, mekkora mázlijuk van, hogy nem négy nappal későbbre szólt a meghívójuk. Az egész produkció elfért egy személyautóban, mivel a The Planeteersből Gergőn kívül csak a gitáros és az énekesnő merte bevállalni ezt a fellépést. A ghánai származású Telma Lincoln eredetileg táncosnak tanult, de ha az ember lánya egy rasztafrizurás magyar zenészt választ élete párjául, előbb-utóbb a mikrofon mögött végzi. Telmát két fia is elkísérte, a nagyobbik tavaly ment iskolába, a kisebbik alig hét hónapos. És ez a tejcsoki színű baba a koncert alatt végig édesanyja hátára kötve ringatózott édesen, családias hangulatot varázsolva a színpadra. Lefogadom, hogy Kodály Zoltánnak is tetszett volna ez a megoldás, hiszen ő mondta, hogy a kicsik zenei képzését már az anyaméhben el kell kezdeni. Az otthon maradt muzsikusokat ezen a koncerten maga a nagyfőnök, az Uprising atyja, Sveťo Moravčík pótolta a DJ-pult mögött, aki Simple Sample néven pörgeti a lemezeket, amikor épp nem fesztivált szervez. 

Az eperjesi Akustika vasárnap bemutatta, mi a teendő, ha egy félórás zivatar után kiesik az áram a színpadon. Nomen est omen: a gitáros-énekes egy hangfalon helyet foglalva akusztikus verzióban zendített rá a soron következő dalra. A megszeppent fúvósok hamarosan csatlakoztak, a dobos minimálban ütötte a ritmust, a vokált pedig a lelkes közönség produkálta, amíg a technikusok vissza nem csalogatták az áramot. Ezek voltak a nap legszebb percei, a fiatal csapat nagyobb sikert aratott, mint az utánuk következő, sztárnak számító Strapo. 

Végig valamiféle biztató nyugalom lengte be ezt a fesztivált, hogy ami elromlik, megjavítjuk, aki bőrig ázik, megszárad, és minden rendben lesz..., ahogy azt a No Woman No Cry végén énekli a halhatatlan Bob Marley.