Látni a halált

A fiatal nő legszemélyesebb időszakát meséli el, az utolsó heteit és halállal szembeni küzdelmét, miközben folyamatosan jelen van az eltávolítás gesztusa is. Gondolhatunk itt pl. a nő megnevezésére, aki pusztán J.-ként jelenik meg. Az eltávolodás és legszorosabb együttlét kettőssége határozza meg ezt az időszakot kettőjük között. A férfi a tények tudatában mégis elutazik hetekre szabadságát tölteni vidékre. Eközben levélen és telefonon keresztül tartják a kapcsolatot, mielőtt azonban újra személyesen találkozhatnának, pár órával előtte meghal a lány.
A szereplők kapcsolataiban és tulajdonképpen az összes körvonalazódó történésen keresztül mindvégig a halál jut szóhoz. Bár a lehető legtermészetesebben része az életüknek, a halál tudata és mindent átható közelsége mozgat mindent és mindenkit, s egyúttal el is idegeníti, és távol tartja a férfit a kedvesétől. Megrázó ez az őszinteség, mely leleplezi kapcsolataikban az elhallgatások és hazugságok sorát, melyek mögött az a zsigeri szorongás húzódik, ami mindig elhalasztani, kitolni igyekszik a találkozást és a szembesülést a másikkal, illetve vele együtt az általa megtestesített elmúlással. Ezek az elhalasztások azonban nemcsak kifele érvényesülnek, hanem az énnel és annak vágyaival szemben is, így válik önmagától is folyton eltávolodóvá az elbeszélő - Blanchot szövegeiben örökösen visszatérő - „lényegi“ magányosságra kárhoztatva.
A halál megtapasztalása egyik legérzékletesebb leírásának kísérletét olvashatjuk a következő sorokban: „szeretnék arról írni, hogy milyen különös dolog a testek hidege: önmagában, társtalanul nem is olyan nagy. Ha megérintek egy kezet, miként azt most teszem, ha kezem elpihen egy másik kézben, Zólya Andrea Csilla kritikai rovata akkor az a másik talán nem olyan hideg, mint az enyém, de hidegsége nagyon is mély, nem valamiféle felszíni kisugárzás, hanem átható, mindent átjáró érzés, és hívásának nem lehet nem engedni, követni kell a határtalan mélységbe, az üres és irreális mélybe, ahonnan már nem lehet visszatérni valamiféle külső érintéshez.“ (73-74.)
A halállal való találkozás leírásán túl mellbevágó a halál legyőzésének a lehetősége is. A halott lány szerelme megérkezésekor feléled, legyőzve és semlegesítve ezzel egy időre a halált. Itt talán nem is annyira ennek valódi megtörténte a kérdés, hanem inkább az, hogy ezt a „csodát“ meddig követheti a beszéd és az elbeszélhetőség. Az elbeszélés során annak elmondásakor hasonlóan erejüket veszítik a szavak, amikor a férfi a kedvesét, hogy megszabadítsa szenvedésétől, gyógyszerekkel túladagolva visszasegíti a halálba.
A regény második fejezetében ugyancsak meghatározó marad az idegenség és a halál megtapasztalása, mint ahogy a szorongás is, melyek nemcsak az elbeszélő évekkel későbbi életének és újabb szerelmi kapcsolatainak leírásában, hanem a regény nyelvi megnyilvánulásának horizontjában is alapvető tényezők. A töredékes beszéd és az ellentmondások generálta rendetlenség mögött mindvégig a személytelen és idegen kívülség húzódik. Ilyen értelemben sokszor a Blanchot-regények kapcsán nem is a megjelenített történet az igazán lényeges, hanem az, ahogy ezek a szövegek válnak magává a történéssé. Maurice Blanchot: Halálos ítélet. (Ford. Bende József). Kalligram, Pozsony, 2008.

Értékelés: **********