Látjátok? Feleim?

Nagyokhoz és erősekhez tartozni oly jó. Meg a legtöbb tyúkja is a legerősebb kakasnak van. Aminthogy számtalan barátjuk van gazdag és befolyásos embereknek is. (Amíg gazdagok és befolyásosak). Ez valahogy benne van az emberi természetben, mintegy kiirthatatlanul. A legnagyobb és legerősebb ősember árnyékában oltalmat keresve bújt meg a többi véznácska – a későbbi értelmiségiek –, s ez úgy bennünk maradt, hiába találtunk fel azóta világraszóló dolgokat, mint pl. az intimbetét vagy a brazil családsorozatok.

Hát ezért lett Liszt szlovák. Kis nemzetek mindig is meglehetős üldözésimánia-potenciállal rendelkeznek, minél kisebbek, annál nagyobbal. Jólesik kideríteni, hogy nevezetes személyiségek, kiknek géniusza előtt ország-világ térdre hull, tulajdonképpen a mieink. A kis nemzet áll a sarokban, mint a gethes, neurotikus kisgyerek az óvodában, és mindenáron bizonyítani akar. Hogy a nagyok befogadják. Hogy játsszanak vele. Vagy legalább vegyék észre. (A szerencsétlen ekkor még nem tudja, hogy egyedül lenni nem is olyan rossz).

Hát ezért van annyi magyar Nobel-díjas. Mármint, ha fensőbbséges ősmagyar szemmel vizsgáljuk a dolgot. Ugyanis, ha e lényegesen torzító szemüveget hajlandóak vagyunk letenni, mindjárt láthatóvá válik, hogy a sémi származásúak százalékaránya kábé annyi, mint kobakos gyümölcsben – pl. dinnyében – a vízé. Ami persze nem baj. A baj az, hogy miközben káprázatos kiállítású Magyar Nobel-díjasok könyv kerül kiadásra, egyidejűleg prominens politikus szájából hallik prosztó viccelődés a gázkamrába küldöttek kárára. S ehhez új-fasiszta, új-horthysta, új-szálasista gyülevészkedések szolgáltatnak kemény hátteret. Nem is a tömegről van itt szó – a tömeg úgyis mindig gyűlöl valamit. Hanem, hát... az ország vezetőiről, vagy ki a túróról...

Fönt említettek osztályokkal primitívebb tálalása az a röplap volt, amelyet sokan megkaptak az ún. bársonyos ún. forradalom után. Végre megtudtuk, hogy a paradicsomban szlovákul beszéltek. Persze irodalmiul és nem rusznyákul, mert ez esetben az Úr emígyen szólhatott volna a vétkező emberpárhoz: – Idzte hett.

Nem is igen sokkal ezután eme röplapszerű képződmény magyar mutánsa is kezembe került, amelyből nagy csodálkozásomra egyértelműen kiderült: a paradicsomban bezony magyarul beszélgettek. Talán ómagyarul. Ez esetben az Úr elbocsátó szép üzenete ekképpen is hangozhatott volna: – Latiatuc, feleim, mit cinaltatuc...

Hát ezért volt a mai modern szlovák állam jogelődje a dicsőséges Nagy-morva Birodalom. Ugyanakkor – ugyanezért – lettek nagy hirtelenjében vérrokonaink az ugyancsak dicsőséges pályát befutott hunok. Meg a szkíták, természetesen. Meg a sumérok. Meg egyáltalán mindenki, aki számít, még abból a rózsaszínű múltból, mikor is Magyarország partjait minimum három tenger mosta, de lehet, hogy öt, beleértve a Sárga-tengert is. Sőt. Ugyanez okból csakis a szintúgy dicsőséges dákok lehettek a mai románok ősei. Legfeljebb még a franciák, akarnak-nem akarnak.

Vigyázni kéne ezekkel a múlt homályába vesző eredeztetésekkel. Mert ha eléggé visszamegyünk az időben, minden nemzet genetikai állománya a negroid vonal felé tendál. Ebben a filozofikusan játékos értelemben Éva, minden nemzet ősanyja néger volt. (Felesleges felháborodnod, kopaszra borotvált fejű fradidrukker pajtásom. A tiéd is.) Vigyáznunk kéne hát az ilyen görcsös kényszereredeztetésekkel. A gazdagrokon-kereséssel. Meg a „Nagy és dicső faj leszármazottai vagyunk”-kal. A nemzethalál víziója nagyon is reális. Csak, persze, nem kizárólag a magyar nemzetre vonatkoztatva. A kis népek éppen eltűnőben vannak a világ színes színpadáról. Nyugi, nem lesz fájdalmas: lehull a nevünkről az ékezet, a mekcseny, a román lágyítójel, amint az már minden számítógépes programban bevett és mindennapos gyakorlat. Azt a hátralevő kis időt meg valahogy békességesebben is eltölthetnénk egymással.

Nem délibábos őskereséssel. Nem dörgölőzéssel.