Lana Del Rey kiszeretett Amerikából

Norman Fucking Rockwell! Hűha, ez aztán a tökös cím, lelkendeztek az amerikai szakírók, tulajdonképpen egybehangzóan. (Norman Rockwell népszerű illusztrátor volt, negyven éven át készítette a The Saturday Evening Post címlapképeit, amelyeken egy kifogástalan Amerika jelent meg, pirospozsgás honpolgárokkal, idealizált kulturális toposzokkal.) A Lana-rajongók barátkoztak a bizarr címmel, és várták a produktumot, amelyről három szám már tavaly ősszel megjelent, egy további idén májusban, kettő pedig az elmúlt hetekben. 

Az első fecskék egyike a Venice Bitch volt a maga valószínűtlen hosszával és pszichedalikus, lebegős gitártémájával. Végre egy bátor popsztár, aki ki mer adni egy 9,40 perces single-t, írták a kollégák, és hosszú elemzések születtek a home-video-szerű, autópályás klipről is. Szóval Lana egész évben érdekes tudott lenni, lassan csöpögtetve a nektárt, tökélyre fejlesztve azt a bizonyos retardációt. 

Sokak szemében nem is popsztár ő, hanem költőnő, amire (elnézést a rajongóktól) ügyesen rá is játszik. Gyakran hivatkozik nagy poétákra, és hosszú ideje ígérget egy verskötetet is, melyet – állítása szerint – egy dollárért fog árulni („Mert a gondolataim megfizethetetlenek”).

Nyolc évvel és öt albummal korábban, amikor ez a melankolikus, szomorú lány Lana Del Rey néven berobbant a köztudatba (azelőtt más neveken kísérletezett, de ez hosszú sztori), tulajdonképpen ugyanazért lehetett őt szeretni, amiért most. Tabutémákhoz nyúlt (lelki terror, saját gondolatainktól való félelem, nők áldozatszerepben), és nem kliséket pufogtatott a reménytelen szerelemről, hanem saját lelkéről vallott, miközben persze tömegek tudtak azonosulni vele. 
Klipjeiben és szövegeiben is gyakran használt amerikai szimbólumokat, utalt „az amerikai álom” reményt keltő jelenlétére. Hol James Dean bukkant fel nála, hol Jack Kennedy, az amerikai zászló koncertjeinek állandó díszleteleme volt, és a Levi’s farmertől a felhőkarcolókon át Walt Whitmanig minden azt sugallta, hogy a primer hazafiságon túl valamiféle megnyugvást, kapaszkodót is jelent számára ez a felnagyított Amerika-kép – egy kicsit úgy, mint Bruce Springsteen vagy Lou Reed számára. 

A Norman Fucking Rockwell! viszont nem kínál ilyen védőhálót. Lana Del Rey már nem talál menedékre saját hazájában. A zászló megtépázva, a burok széttörve, a valóság kaotikus. Csak magára számíthat, önerőből kell megbirkóznia az élettel, nincsenek hozzá festett díszletek. Néhányszor beszól ugyan Trumpnak, utal az utóbbi évek szégyenteljes belpolitikai történéseire, de nem direkt módon politizál, hiszen ő nem Bob Dylan vagy Billie Joe Armstrong. Eddig is az érzéseiből dolgozott, most is csak hangulatot teremt, ahogy például Joni Mitchell. Szóval a belpolitikai helyzet késztette őt arra, hogy felnőtté váljon, hogy leszámoljon az illúziókkal, köztük a kaliforniai álommal, ami ezen a lemezen rémálommá válik. A szerelem természetesen ismét központi téma, de ez a 34 éves nő már nem olyan könnyen bántható, nem packázhatnak vele bunkó férfiak, sem nagyra nőtt csecsemők. 

Külön élvezetet jelentenek azok az apró utalások, amelyek újabb réteggel gazdagítják a lemezt, például amikor azt üzeni Elton Johnnak, hogy „Én nem vagyok gyertya a szélben” – ezzel egyszerre definiálja önmagát és számol le a Marilyn-mítosszal (A Candle in the Wind című dal eredeti változata Marilyn Monroe emlékére született). 

Zeneileg is színesebb, változatosabb ez az album, mint a korábbiak, Lana gyakrabban játszik a hangjával, többet hajlít, árnyal. A hangszerelés változatlanul minimalista, de több a kísérletezés, izgalmasabbak a gitártémák, ami Jack Antonoffnak is köszönhető. A Bleachers frontembere producerként olyanok lemezeinél bábáskodott már, mint St. Vincent, Lorde vagy legutóbb Taylor Swift. De ezúttal ne számítsunk felpumpált szintetizátortémákra, Antonoff szépen belehelyezkedett Lana Del Rey finom, lassú világába, és egyszemélyes zenekarként is működött a stúdióban – szinte minden hangszert ő játszott fel. 

Ez a lemez hangzásában, dallamaiban leginkább az Ultraviolence című harmadik Lana-albumot idézi, ami egyrészt azt jelenti, hogy hősnőnk már akkoriban kiforrott dalszerző volt, másrészt ad egyfajta folytonosságot, mint amikor kedvenc regényírónk új kötetét olvassuk, és kifejezetten örülünk az ismerős karaktereknek, helyzeteknek. A Norman Fucking Rockwell! szerintem az év egyik legfontosabb amerikai albuma. Így szeptemberben talán már kimondhatom ezt.