Kundera végre előbújt

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Egy ősz hajú Don Juant látunk, aki két kezét arca előtt tartva próbál elzárkózni a külvilágtól, elrejtőzni fürkésző tekintetek elől, fotósok villanófényétől, idegenek tolakodó kíváncsiságától.

Ez ő: Milan Kundera, korunk egyik legjelesebb írója, esszéistája, a Nobel-díj régi várományosa, a világ egyik legtöbbet fordított szerzője, aki a sztálinizmus visszásságaival foglalkozó Tréfával 1965-ben került az egyetemes irodalom könyvtárának legmagasabb polcára. Azóta olyan regényeket adott olvasóinak, mint Az élet máshol van, A lét elviselhetetlen könynyűsége vagy A nevetés és felejtés könyve, amely miatt a cseh kormány megfosztotta állampolgárságától. Csakhogy Kundera akkor már Franciaországban élt, a rennes-i egyetem vendégprofesszora volt, pár évvel később pedig megkapta a francia állampolgárságot. Halhatatlanság című regényét már franciául írta, s 1988 óta nem hajlandó csehül megfogalmazni a gondolatait. Döntése végérvényes. Franciául írt regényeit senkinek sem engedi csehre fordítani, egykori hazájától – főleg, amióta a múltját feszegetve besúgással vádolták – olyannyira eltávolodott, hogy nem is kíván hazalátogatni. Sem Brünnbe, ahol ifjú éveiben dzsessz-zenész volt, sem Prágába, ahol egyetemi tanulmányai idején zenetudományt, irodalmat, filmművészetet és esztétikát hallgatott, majd a filmművészeti főiskolán világirodalmat tanított.

Régebbi a történet, de megéri feleleveníteni, hiszen ugyanarról a férfiról szól, aki híressé vált fotóján alig mutat magából valamit. Már francia útlevele volt, amikor egyszer nagy titokban hazalátogatott, és egy prágai barátja közreműködésével kért tiszteletjegyet a Nemzeti Színház egyik kamara-előadására. Már kifele tartott a színházból, amikor valaki a nézők közül felismerte őt a tömegben, s odalépett hozzá, hogy közölje vele, mennyire boldog, hogy láthatja. Mivel az író értetlen arcot vágott, az illető azon nyomban el is bizonytalanodott. „Ugye, nem tévedek? – puhatolózott. – Kundera úrhoz van szerencsém…” Mire az érintett: „Nem, nem az vagyok, bár sokak szerint nagyon hasonlítok rá.” Vagyis letagadta magát. És ezzel az attitűddel éli az életét azóta is. Nyilvános helyekre nem jár, irodalmi kitüntetéseit személyesen soha nem veszi át, fotózni nem engedi magát, interjút évtizedek óta nem ad. Cseh barátai legfeljebb az e-mail címét tudják, párizsi lakhelyét még a taxisok sem ismerik, mivel mindig három sarokkal távolabbra rendeli őket, s ott is száll ki, nehogy kiderüljön, hol lakik. Nem mutatkozni, nem megjelenni, nem nyilatkozni – ezek a „szabályok” Kundera életében. A határvonalakat ő maga jelölte ki.

Most viszont történt valami… A hatvanas években írt két drámájához (Kulcstulajdonosok, Szamárság) elutasítóan viszonyul, egyedül a Diderot előtt tisztelgő Jakab és az ura című színpadi művét vállalja, amelyet ma is játszanak szerte a világon, magyar társulatok (Katona József Színház, József Attila Színház) is szívesen tűzik műsorra. A darab Diderot Mindenmindegy Jakab meg a gazdája című dialógusának mesteri változata, bár mint Kundera figyelmeztet: „A Jakab és az ura nem átírás, ez az én színdarabom, az én variációm Diderot- ra.” És ahogy a mű bevezetőjében írja: „Személyes vigaszul írtam meg a darabot, amikor hazámra rászakadt a nyomasztó orosz irracionalitás. Ösztönös késztetést éreztem, hogy bőségesen merítsek a Nyugat új korának szelleméből. És úgy találtam, hogy az sehol nincs olyan töményen sűrítve, mint az értelem, a humor és a fantázia harmóniájában, Diderot művében. S hogy minél tovább Jakab és a gazdája társaságában maradhassak, képzeletemben egyre-másra úgy jelentek meg, mint saját színdarabom figurái.”

Egy éve játssza a Brünni Városi Színház Kundera 1971-ben született művét. Egy évvel a bemutató után most Párizsba is elvitték az előadást, ahol a Le Theatre de l’Alliance Francaise színpadán elevenedett meg a darab. A brünni társulat természetesen a szerzőt is meghívta az előadásra, bár a leghalványabb reményt sem táplálták egymásban, hogy Kundera meg is jelenik a nézők között. Nem is ez történt. Kundera a délutáni próbát választotta, felesége társaságában.

„Rajtuk, kettőjükön kívül senki sem ült, senki sem ülhetett a nézőtéren – meséli Magda Vášáryová, aki több neves személyiséggel együtt az esti előadást látta. – Ám mint megtudtam: Milan Kundera nagyon elégedett volt a produkcióval, és lelkes elismeréssel köszönte meg a színészek játékát.”

Feltűnés nélkül érkezett, feltűnés nélkül távozott. Mintha ott sem lett volna. Úgy bújt elő, mint csiga a házából. Lassan, óvatosan, körültekintően. És vissza is úgy ment. Ügyesen, elegánsan, szinte észrevétlenül. Ez ő: Milan Kundera.