Krusovszky Dénes: Salak

A füves pályán csak a nagyok meg az ifik edzhettek, a serdülőcsapat a salakot kapta. Szinte parázslott a pálya a talpuk alatt, az apró, éles szemcsék magukba szívták a nyári napsütés hőjét, és alattomos módon, a bőrhöz érve egyszerre karcolták és perzselték fel a hámszöveteket. Olyan volt a serdülőbe járni, mintha túlélőtáborba ment volna el az ember, és ebből az edző sem csinált nagy titkot. A serdülőbajnokság senkit nem érdekel, minden edzés előtt elmondta, hogy el ne felejtsék a fiúk, mennyit érnek. Csak az a lényeg, hogy kiderüljön, kiben van kitartás. Hulljon a férgese, ezt is gyakran lehetett hallani, és hát persze senki nem akart férgese lenni, inkább tűrtek szótlanul, csak ne szégyenüljenek meg. Ha még ezt az évet kibírom, forgatta mindegyik a fejében, jövőre az ifiben már könnyebb lesz. A fű nem fáj annyira.

A délutáni edzés is a serdülőknek kezdődött leghamarabb, odafentről a napsütés, alulról a forró salak sanyargatta a fiúkat, árnyék természetesen szemernyi sem akadt. Kicsit távolabb, a füves pályán még szapora kattogással szórták a vizet körbe az automata öntözőfejek, de az a hűsítő pára, ami ott felszállt, soha nem ért el a salakon szenvedőkhöz, valahol félúton felszívódott a reszkető levegőben. A salakpályát nem öntözték soha, sajnálták rá a vizet, úgy porzott a trappoló lábak alatt mint egy vörös sivatag, ahol évszázadok óta nem esett eső. 

Lazító futókörökkel indult az edzés, aztán sprint jött, aztán területfutás, oda-vissza, sípszóra, törpejárás, fekvőtámaszozás, megint csak sípszóra, aztán megint laza kocogás. Ebből a vegyes erősítésből három-négy jött egymás után, közte egy kevés passzolgatás vagy fejelgetés. A fejelgetés volt a legkellemetlenebb, szórta a labda a salakot, fülbe, orrba, szájba, és ha valaki nem szorította össze időben, a szembe is. Annál nem sok rosszabbat lehetett elképzelni, a szemgolyót is ugyanúgy karcolták a szemcsék, mint a bőrt, és nehéz volt tőlük megszabadulni. Óvatos, apró pislogásokkal lehetett kiterelni a salakmorzsákat a szemhéj alól, majd a sarokból ujjbegyel kipiszkálni. De ez sokáig tartott, és közben jött az újabb labda, az újabb adag salak, nem volt megállás. A fogak között recsegős réteg képződött lassan, a nyelv tetején meg úgy ült meg, akár a lepedék. Kiköphetetlen, rossz íze volt, mintha felhevített üvegszilánkot rágna az ember.

Higgyétek el, egyszer még hiányozni fog a salak, vigyorgott baseballsapkája árnyékában meglapuló hörcsögarccal az edző, miközben a pálya vaskorlátjának támaszkodott. A fiúk nem mondtak semmit, hiszen nem lehetett, oda sem néztek inkább, futottak tovább, aztán az újabb sípszóra némán leültek, és nekifogtak a felüléseknek. Mire a századikkal is megvoltak, érezték, nem csak a hátukba, a tarkójukba, a rövidnadrágjuk alá, a gumipánt szorításába, és a farpofáik közé, de az idegeikbe, az agyukba is beette magát az ellenséges anyag.

Amikor eljutottak odáig, hogy játszani lehessen, már fortyogott bennük a tehetetlen düh. És akkor még azon is izgulni kellett, hogy ki kerül a pólós csapatba és ki a félpucérba. Világos tétje volt ennek is, ha félpucéron, izzadt testtel zuhant egyszer-kétszer valaki a salakba, azon nemigen maradt ép bőrfelület az edzés végére. Közben megjöttek az ifik is, és soha nem mulasztották el, hogy kicsit meg ne álljanak a pálya szélén ők is, a serdülőkön élcelődni. Adjatok neki, ordították, ha valakihez odakerült a labda, és persze mindig annak drukkoltak, hogy a védők minél látványosabban rúgják ki a támadó lábát. De nem is kellett már nagyon üvöltözniük, a pályán lévő fiúk beesett szemmel üldözték egymást maguktól is, és ha valaki nem adta tovább időben a labdát, egy pillanat alatt a salakban fetrengve találta magát. Távoli kiáltások, kínlódó zihálás, összeütődő végtagok kopogása, és a salak éles csikorgása töltötte be a levegőt. Igyekeztek elkerülni egymás tekintetét a fiúk, mintha akkor számot kéne adni róla, hogy mégis miért, márpedig akkor már csak a düh maradt magyarázatnak, és az utálat a másik iránt. Hiszen aki edzés előtt még a barátunk volt, az is csak felborítani akar már, és abban a pillanatban ezen kívül nem is volt más tudás, nem volt már szükség rá. Legfeljebb egy homályos érzés úszott be néha, hogy ha véget ér is majd az edzés, ezt az egészet, a salaknak, megbocsátani nem lehet soha.