Kozmikus erejű képek mestere

Jakoby századik születésnapját azonban méltó módon ünnepelte Kassa: két nap különbséggel két Erzsébet utcai kiállítóteremben két tárlat is nyílt a mester műveiből. Mindkettő szolgált meglepetésekkel: a legendás festmények mellett eddig sosem látott, magángyűjteményekből származó képek is lógnak a Löffler Múzeum és a Rembrandt szalon falain. A sors úgy hozta, hogy Jakoby életnagyságúnál valamivel nagyobb bronzszobra is épp az Erzsébet utcában áll. Bartusz György alkotásának címe egyszerűen csak „A járókelő”. A mester még láthatta a plasztikát, és állítólag ezt mondta a szobrásznak: „Öregem, nem szép ez a szobor, de igaz.” Jakoby szobra azért nem „sétálhat” a művész szülőháza előtt, mert az épület helyén ma bérházak állnak, csak az utca neve emlékeztet a festőre.

Duncsák Attila festőművész, aki a nyolcvanas évek elején Kárpátaljáról települt át Kassára, úgy véli, Jakoby megérdemelt volna szeretett városától egy házimúzeumot. „Csupán egyetlen alkalommal jártam a mester lakásán, ám azonnal megfogott a miliő. Nagy kár, hogy ez a ház eltűnt a föld színéről” – véli Duncsák Attila. Szerinte Jakoby képeiről le lehet olvasni a művész életútját, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt „narratív” festő. „Ezek a képek a francia impresszionisták mellett is megállnák a helyüket, mert Jakoby festészete európai léptékű. Művelt, magas kultúrájú, felkészült és rendkívül intelligens ember volt. Festeni mindenkit meg lehet tanítani, de a kort ilyen magas nívón bemutatni, ilyen felszabadult örömfestészetet művelni csak istenáldotta tehetség képes. Jakoby képei frissen vászonra dobott figurális kompozíciók, mégis be vannak fejezve. Természetesség sugárzik belőlük, és a művészet iránti alázat” – állítja a kolléga, aki szerint Bartusz György szobra telitalálat, mivel nem csupán Jakoby személyiségének lényegét sikerült bronzba öntenie, hanem festményeinek expreszszivitását, belső feszültségét is. A mester nemcsak, hogy hatott kortársaira, témái szinte visszaköszönnek a kassai festőknél. A legfiatalabb nemzedék is elismeri őt.

Lukács Zsolt grafikusművész, a kassai műegyetem képzőművészeti karának dékánhelyettese tizenévesként találkozott Jakoby műveivel.

„A Kacsaevő ember, a Borotválkozó és a vécén ülő önportré izgalomba hoztak. Úgy véltem, ezekben a képekben egyedien és megismételhetetlenül megfogalmazott, kozmikus jelentőségű üzenet van. Magamat is fontosabbnak éreztem azáltal, hogy a műveket befogadtam. Akkor még csak sejtettem, amit ma már biztosan tudok: hogy a műélménynek ifjú korban személyiségformáló, érett korban személyiségnemesítő ereje van. Az igazi műélmény olyan, mint egy megvilágosodás: elsöpri az előítéleteket. Nem véletlen, hogy ez pont Jakobyval kapcsolatban jut eszembe. Számomra az öregkori alkotásai az igazán imponálóak. Nem falra akasztható, szép képeket látok bennük, hanem érvényes, visszavonhatatlan gesztusokat. Olyan érzésem van, hogy a festményeket már nem ő alkotta, sokkal inkább megtörténtek vele.”

Szaszák György újságíró többször készített interjút a mesterrel.

„Most is látom a gondterhelt homlokára omló fehér haját, a szemgödörből megértésért, kegyelemért esdeklő szemét – és ezek ellentéteként a szigorú ajkakat, azt a szájat, ami soha nem mozdult mellébeszélésre. Hallom a hangját is: »Tudod, érted?!« – ezt a két szót szúrta be beszéd közben többször is, ha olyan emberrel találkozott, akit őszintének ítélt meg, következésképpen alkalmasnak arra, hogy megnyíljon előtte. Én tizennyolc éves fejjel, a 75. születésnapja előtt, kezdő újságíróként kerültem közelebb hozzá. Az »érintés« akkor történt meg, amikor már koccintottunk a diópálinkájával, és felmutatott a társalgóasztal mögötti falon egy festményére: »Ez az én önarcképem« – mondta egyszerűen, és várta a hatást, mert a képen egy szamár volt látható, amint erejét megfeszítve mászik felfelé a hegyen. Tipikusan jakobys alkotás volt ez, de kiéreztem belőle valami adys szilajságot és madáchi bölcsességet is, amit elmondtam neki, de aztán mégis ellenkezve azt fejtettem ki, hogy az élet értelmét én nem abban látom, hogy minél magasabbra jussunk a hegyen. Elmondtam, hogy szerintem a születésünk pillanatától kezdve mindnyájan a hegy csúcsáról rajtolunk és a halál végállomásáig gurulunk le a lejtőn, és a lényeg éppen az, hogy ne zuhanjunk le tehetetlenül, hanem kapaszkodjunk meg, lehetőleg minél tovább őrizzük meg gyermeki tisztaságunkat. Jakoby elgondolkodva, megértően mosolygott. Úgy tűnt, elfogadta, amit mondtam, de hozzátette: »Látod, most kedvem is lenne megfesteni ezt a képet úgy, hogy a szamár a lejtőn lefelé próbál megkapaszkodni, de nem biztos, hogy az az erős szándék, amit kifejezni akartam, így hitelesebb lenne.« Ma már tudom, hogy Jakobynak igaza volt, hiszen valójában egyről beszéltünk. A baj csak az, hogy manapság Kassán ilyesmiről nincs kivel társalogni.”

Egy kassai műkereskedő szerint Jakoby jelenleg a tíz legkeresettebb festő egyike. Már a 20-as években lépést tartott a modern európai vonulatokkal, ám legértékesebb képei a 60-as 70-es évekből valók, áruk százezres nagyságrendekben mozog. A legutóbbi aukción 180 ezer koronás kikiáltási áron kínáltak egy nagy méretű olajfestményt, ehhez hasonlókhoz a művész életében 10 ezer koronáért hozzá lehetett jutni.

Expresszív technikája és kiabáló színei miatt Jakobyt már életében a kassai Chagallnak nevezték, ám a mester hevesen tiltakozott mindenfajta összehasonlítás ellen. Nem minden betoppanónak adott el képet, ajándékozás tekintetében pedig ugyancsak megfontolt volt. A hetvenes években a politikai vezetők gyakran ellátogattak egy-egy műterembe, és nem volt szokás üres kézzel elengedni őket. Jakobyhoz is bejelentette magát az akkori kultuszminiszter, Miroslav Válek, aki megállt egy festmény mellett, és kijelentette, hogy az összes közül ez tetszik neki a legjobban. A legtöbb festő megtette volna, amit az illem megkívánt, és odaajándékozta volna a képet a miniszternek. Jakoby megállt a vászon előtt, és tűnődve ezt mondta: „Érdekes, nekem is pont ez a kedvencem!” Üres kézzel engedte el Váleket. A kassaiak szerint emiatt nem lett nemzeti művész.