Közelebb kerül az ifjú nemzedékhez

Elegánsan berendezett terem, modern stílusban kialakított olvasószoba, kellemes hangulatú társalgó – ez így mind, együtt. Tartalmát tekintve pedig a világhírű cseh író, a Tréfa, A lét elviselhetetlen könnyűsége, a Nevetséges szerelmek, Az élet máshol van szerzőjének negyvennégy nyelven megjelent köteteinek gazdag gyűjteménye, vagyis komplett életműve, szellemi hagyatéka. Bárki számára megtekinthető, hozzáférhető, és még csak belépődíjat sem kérnek az ide látogatótól.

Brünn büszke a szülöttjére. Milan Kundera is szereti szülővárosát. Jobban, mint Prágát. Ezt jelzi a könyvtár létrejötte is, az a nemes gesztus, hogy szellemi vagyonát annak a városnak ajándékozta, ahol gyermek- és ka-maszéveit töltötte, ahonnan nagyra törő álmokkal annak idején Prága felé vette az irányt, és ahová Párizsba való költözése után is vissza-visszajárt, igaz, néha titokban, a legtöbbször pedig csak gondolatban.

„Milan Kunderánál csak a felesége szereti jobban Brünnt – állítja Jindra Pavelková, a könyvtár kurátora. – 2019-ben, amikor Tomáš Kubíček, a Morva Tartományi Könyvtár igazgatója meglátogatta őt Párizsban, akkor merült fel köztük a kérdés, hogy milyen sors vár Kundera könyveire, levelezésére, a róla készült fényképekre, eredeti kézirataira, rajzaira, a róla írt cikkekre, tanulmányokra, az ő személyes dokumentumaira, házi archívumára. S akkor Věra, az író felesége azt mondta: legyen mindez Brünn városáé. Így került a birtokunkba mindaz, amit ők ketten az elmúlt évtizedek során megőriztek, összegyűjtöttek, és párizsi lakásukban tároltak. Csaknem háromezer kötet került a tulajdonunkba, köztük a magyarul megjelent regényeiből egy-egy példány különböző kiadásokban. Kunderát az egész világon ismerik. A legtöbb kiadás Kínához köti, a második helyen Portugália áll, a harmadikon Németország, de angol és francia nyelven is rengetegen olvassák. Kínával kapcsolatosan egyetlen kérdés merül fel: mennyire hitelesek a fordítások, hűek-e az eredetihez? Kundera erre nem tud választ adni, hiszen nem beszéli a nyelvet. Épp ma váltottam néhány szót valakivel a perzsa fordításokról. Van ugyanis egy ismerősöm, aki használja a nyelvet, és olvasta A lét elviselhetetlen könnyűségét perzsául. Szörnyű a fordítás, mondta, de még ennél is zavaróbb, hogy bizonyos részeket cenzúráztak a könyvben, vagyis kihagyták a regényből. Kínában is hasonló lehet a helyzet. Ismerve az ottani rendszert, könnyen elképzelhető, hogy ami politikailag nem felel meg nekik, azt egyszerűen mellőzik a szövegből.”

A fotókat, a különböző nyelveken megjelent recenziókat, a rajzokat, a szerző levelezését már digitalizálta a könyvtár. Az érdeklődők mindent kikérhetnek, és helyben megtekinthetnek. Irodalmi csemegeként vehető kézbe Stefano Godano olasz nyelven megjelent könyve, amely Kundera és Fellini kapcsolatáról szól. Godano a híres olasz filmrendező unokájának a férje, aki személyes kapcsolatban áll a Kundera házaspárral. Könyvét az író eddig sehol másutt nem közölt szellemes rajzai illusztrálják.

„Kunderáról köztudott, hogy amióta Párizsban él, senkinek nem engedte meg, hogy fotót készítsen róla. Egyedül a feleségének. Nem véletlen, hogy a könyvei borítóján is mindig ugyanaz a három-négy portré jelent meg róla, amelyet engedélyezett a kiadóknak. Baráti körben, munka közben vagy szabadidejében csupán a felesége fotózhatta. Ezek a felvételek nem kerülhetnek ki a könyvtárból.”

A cseh és a francia szürrealista költészet és Janáček zenéje mellett Kundera Fellini filmjeiért rajongott, és abban reménykedett, hogy a „tiltott művészetet” sikerül valahogy összhangba hozni a szocialistával. 1987-ben a következőket írta Felliniről: „Az elmúlt tíz évben csupa rosszat hallottam róla. Ennek szerintem nem a társadalmi közhangulat a kiváltója. Sokkal inkább a modern művészet közeledő végének a jele.” Stefano Godano azt igyekszik bizonyítani a könyvében, hogy mennyi a hasonlóság Fellini és Kundera között, hogy mit nem kedveltek, és mi jelentett mindkettőjük számára felhőtlen örömet.

Azok kertje, akiket szeretek című esszéjében Kundera azok előtt tiszteleg, akik nem félnek szembeszállni a butaság uralmával. A Cinecitta királyáról a következőképpen szól: „Amikor Fellini része volt a fiatal olasz kinematográfiának (ez a nagy kinematográfia már nem létezik), egyértelmű és hosszan tartó csodálatnak örvendett. Az Amarcord volt az utolsó filmje, amelynek poétikus szépségében egyeznek a vélemények. Fantáziája később bujábbra váltott. Látásmódja élesebb, poétikája antilirikus, modernizmusa antimodern lett, s az utolsó hét filmjében, élete utolsó tizenöt éve során könyörtelenül ábrázolja a világot, amelyben élünk… A mondén társadalmat, a sajtót, a közönséget (még a producereket is) irritálta igényes esztétikájával, korunk világáról alkotott kiábrándult bírálatával, és elfordultak tőle. Már senkihez semmivel nem kötődött, és élvezte (ahogy maga nevezte) a szabadságnak azt az örömteli felelőtlenségét, amelyet addig nem ismert.”

A Morva Tartományi Könyvtár Milan Kunderáról elnevezett részlegének ünnepi megnyitóján sem az író, sem a felesége nem vett részt személyesen. Kundera egészségi állapotáról a gyűjtemény kurátora sem tud semmi pontosat. Arról viszont örömmel számolt be, hogy a megnyitót streamelte a könyvtár, így az eseményt mégis figyelemmel tudta kísérni a házaspár. A könyvtár építészeti tervét már korábban megkapták, a berendezett termet, a könyvekkel megrakott polcokat is láthatták, és lelkesen fogadták.

„Brünn egyetemi város, sok itt a fiatal, akik közül többen most ismerkednek meg igazán Kundera életművével – állapítja meg Jindra Pavelková. – De elmondhatjuk azt is, hogy Csehország most kapta vissza Kunderát, akit a nagyvilágban sokkal jelentősebb írónak tartanak, mint a saját hazájában. Őszintén reméljük, hogy ez a megítélés változni fog a jövőben. Mi most annak örülünk, hogy közelebb hozhatjuk őt az ifjú nemzedékhez, és bizonyítani tudjuk, hogy megérdemelten jegyzik őt a világ legjobb szerzői között. Ajándékozhatta volna a gyűjteményét Párizsnak is, hiszen évtizedek óta ott él, és szereti a franciákat. Hogy mégis Brünnek adományozta felbecsülhetetlen értékű szellemi kincseit, arra felettébb büszkék vagyunk.”

A szerző a Vasárnap munkatársa